Albert Gitchell közlegényt heves fej- és torokfájás kínozta, láza magasra szökött, végtagjait nehezen mozgatta. Szakács volt a kansasi Fort Riley-ban, az első világháború európai hadszínterére tartó amerikai katonák laktanyájában. Órák alatt végzett vele a betegség, ő a spanyolnátha első dokumentált, név szerint ismert halottja. Aznap, 1918. március 11-én még vagy százan jelentkeztek hasonló tünetekkel a tanácstalan orvosoknál, a fertőzés futótűzként terjedt a támaszponton.
Persze nem Gitchell volt az első áldozat, ahogy a nátha sem spanyol eredetű. Csak két hónappal később nevezték el így, mert elsőként egy madridi napilap adott hírt a kórról, abból az apropóból, hogy XIII. Alfonz király ágynak esett. A hadviselő országokban már előbb tudtak a járványról, mint a semleges Ibériában, de náluk a hadi cenzúra megtiltotta, hogy tájékoztassák a lakosságot. A titkolózás tragikusan szűk látókörű volt. Az antantnál még arra is gyanakodtak, hogy a kórokozó német biológiai fegyver.
A háború döntő tényező volt a kezelhetetlen pandémia kialakulásában. A betegség első hulláma még nem is volt különösebben súlyos, nagyrészt civilek kapták el a tavasz folyamán. Aki rosszul volt, otthon kúrálta magát – a spanyol uralkodó is meggyógyult –, a többiek enyhébb tünetekkel eljártak hazulról, emberek közé. Következésképpen a vírus gyengébb változatai terjedtek, ez pedig segített védettséget kialakítani.
Békeidőben aligha következett volna be a katasztrófa.
Csakhogy a lövészárkokban, laktanyákban, fogolytáborokban kimerült, mocskos, éhes férfiak zsúfolódtak össze. Sokuk tébécés, köhögőrohamokkal. A cseppfertőzéssel terjedő ragály villámgyorsan gyűrte le őket, legyengült immunrendszerük esélytelen volt. Az ember akaratlan, de borzasztó szerencsétlenül avatkozott bele a H1N1 típusú vírus szelekciójába. Gyengélkedőre a legsúlyosabb eseteket küldték, ezért ott jöttek létre a virulens mutációk. Tábori kórházak lettek a melegágyai a járvány második hullámának.
Ez a végzetes hullám ősszel indult, pár hónap alatt végigsöpört a földkerekségen, egészen Ausztráliáig. Több áldozatot szedett, mint a „nagy háború”. A közegészségügy kilátástalan helyzetbe került, tehetetlen volt. Világszerte minden harmadik ember megfertőződött, tízmilliók vesztek oda, a bolygó akkori lakosságának durván három százaléka. Megbízható adat nincs, mert a hatóságok rendre lefelé kerekítettek. A magyarországi áldozatok számát százezerre becsülik, kiugróan magas, 12 százalékos mortalitás mellett.
Száz éve az a mondás járta, a spanyolnátha nem válogat. Utólag mégis érdemes felfigyelni a különbségekre. A halottak között több a férfi, mint a nő, több a városlakó, mint a falusi. Az alultáplált szegények nagyobb arányban estek áldozatul, mint a jóllakott gazdagok. Feltűnő továbbá, milyen enyhe lefolyású volt a járvány Kínában, ahol a népesség ellenállóbbnak bizonyult a vírussal szemben. Vélhetően azért, mert már azelőtt is találkozott vele, és immunitást szerezett – amiből szakemberek arra következtetnek, hogy a spanyolnátha eredetileg kínai lehetett.