– A kutyával sem bánnak így – háborog hevesen gesztikulálva egy fiatal iraki férfi a görög-török határnál fekvő Edirnénél csütörtök délelőtt. Inge véres, vállát jókora kötés borítja. Nadrágja zsebében lévő telefonjából arab zene szól. Indulatos szóáradatából nagy nehezen hámozzuk csak ki: egyszerre szidja a görög és a török egyenruhásokat. Eljutott a görög határig, ahol állítása szerint meglőtték, ezért megpróbált eltávolodni kerítéstől, csakhogy ott meg a török rendőrök, katonák sorakoztak föl, alig bírt átsurranni kordonjukon.
Hogy valóban így történt-e, nem tudhatjuk, az viszont tény: egy nap alatt nagyot fordult a helyzet és a hangulat itt, Törökország egyik legnyugatibb településének nevezett Edirnénél. A török határok megnyitásának hírére országszerte meginduló 25 ezer menekült közül ide érkező néhány ezer ember a görög hatóságok határozott fellépése miatt továbbra sem juthat tovább. Csakhogy a korábbiaktól eltérően egyre nehezebben hagyhatják el visszafelé a határzónát azok, akik feladják a várakozást – vagyis mintha se előre, se hátra nem mozdulhatnának.
A változás első jele az volt, hogy szerda délután a határvonal közeléből úgy egy kilométerre el kellett távolodniuk az újságíróknak, és egyre több mentő, rendőr meg katonai autó érkezett. Azóta pedig alig akad olyan menekült, aki a görög határ és a török kordon közötti, itt frontzónának nevezett területről visszafelé indulna. Többen úgy vélik: nem arról van szó, hogy nem akarnak, hanem nem tudnak visszafelé jönni. A történtekre részben magyarázat lehet, hogy Süleyman Soylu török belügyminiszter csütörtökön bejelentette: ezer felfegyverzett határőrt küldenek a térségbe, hogy visszaszorítsák azokat a menekülteket, akik Görögországból vissza akarnak térni Törökországba. Szerinte ugyanis a görög-török határvonaltól 4900 menekült próbál visszajutni Törökországba. Csakhogy kérdéseket vet fel, pontosan kiknek a „mozgását” akarja gátolni a török rendvédelem. Nem tudni ugyanis, tényleg átjuthatott-e több ezer ember a határon, hiszen a görög egyenruhások a kezdettől rendkívül keményen, könnygázzal – és a török hatóságok szerint éles lőfegyverrel is – felléptek a menekültekkel szemben. A határ közelében csütörtökön tartotta magát a vélekedés: a menekültek lényegében csapdába estek, a görögök miatt tovább, a török miatt vissza nem mehetnek.
Közben, ha nem is ezrével, de továbbra is százával érkeznek a határhoz menekültek, jobbára autóbusszal. Őket azonban csütörtökön nem engedték a „frontzóna” közelébe. A határ mentén kanyargó Marica folyó melletti réten 4-5 száz menekült ver tábort az este. Többen sátrakat kezdenek eszkábálni, és a folyóparton uszadékfát gyűjtenek a tűzrakáshoz.
A menekültek többsége szíriai, családokkal, gyerekekkel találkozunk, de jócskán akadnak egyedülálló férfiak. Egyikük Waleed-ként mutatkozik be. Az Irakból jött fiatalember azt meséli, felesége és gyereke még korábban bejutott a görög és török határőrök közötti területre, őt viszont már nem engedték. Míg Waleed azért kesereg, mert nem engedik családja után a görög határhoz közel, egy csapat afgán fiatal épp azért dühöng, mert – állításuk szerint – néhány napja még kényszerítették őket oda. Azt mesélik, többször vitték már ki őket a török rendőrök a határra, majd arra kényszerítették őket, hogy menjenek át a görög oldalra. Azonban a görög határőrök mindannyiszor visszakergették őket. Hogy az afgánoknak vagy Waleednak van igaza? Rejtély. A menekülttábor álhírei, féligazságai között lehetetlen kiigazodni. És akár az is lehet, hogy mindegyikük igazat mond: Edirnénél ugyanis a szabályok is gyorsan változnak, amit kedden még támogattak, azt csütörtökön talán már erővel is akadályozzák a hatóságok.
Waleedtól és az afgán fiatalokról nem messze a folyó töltésén heverészik Elias. Ő és társai kilógnak a sorból, hiszen állításuk szerint a távoli Marokkóból érkeztek: úgy gondolták, Törökországon keresztül könnyebben bejutnak Európába. Elias azt mondja, két éve van már úton, az utóbbi hónapokat egy török tömegszálláson töltötte, tizenöt-húszan osztoztak egy szobán. Elias azt meséli, amikor meghallották, hogy Törökország kinyitja a kapuit, az elsők között indultak a görög határhoz. Csakhogy – magyarázza heves mozdulatokkal – a határőrök rögtön elkapták és fegyverrel visszakergették őket a török oldalra. Ennek ellenére Elias nem tűnik csüggedtnek, állítja, biztos benne, hogy el fog jutni nyugatra. Svédország lenne a cél, mondja.
– Hogy miért? Azt olvastam, hogy ott jó élni.
Edirnétől délebbre, a Marica folyó partján már egyre kevesebb menekülttel találkozni. A folyón átkelni veszélyes, és értelmetlen is, mert Edirne alatt közvetlenül a parton húzódik a határ, és a görög őrök azonnal kiszúrják a vízen érkezőket. Ráadásul nyomos érv az is: aki távolabb megy a várostól, az kimarad az ételosztásból is. A Marica-parti rögtönzött menekülttáborhoz ugyanis folyamatosan érkeznek az étel-és ruhaadományok. Csütörtök késő délután a török Atlas Yardim Dernegi nevű civil szervezet busza fut be élelmiszerrel, ruhákkal és tisztálkodási szerekkel.
A menekültek rögtön a busz köré sereglenek – senkit nem látunk, aki üres kézzel távozna.
