Januárban, pár nappal azután, hogy amerikai dróntámadás végzett Kászem Szolejmáni altábornaggyal, az iráni Forradalmi Gárda különleges egységének parancsnokával, olvasói levél jelent meg a The New York Timesban. A levélíró kijelentette, ez az „erkölcstelen akció” nyilvánvalóan sérti az amerikai és a nemzetközi jogot, mert megkerülte az igazságszolgáltatásra hivatott intézményeket. Nem nevezte néven a merényletre parancsot adó Trump elnököt, hanem úgy zárta sorait: meg kell változtatni azok gondolkodását, akik a háborút előnyben részesítik a joggal szemben. Az aláírás: Benjamin B. Ferencz, Delray Beach, floridai lakos.
Drakula szomszédai
Ferencz Benjámin 1920. március 11-én született Erdélyben; ha amerikai hallgatóságnak beszél, rendszerint hozzáteszi, Drakula szomszédságában. Falujukban nem volt áram, se vezetékes víz. A nyomort már megszokták, bár a háborús évek alatt sokat romlott a helyzet. Ám a Monarchia fegyverletétele után a román hadsereg megszállta a vidéket, és ez félelemmel töltötte el a magyar zsidó családot. Bár a határt módosító békeszerződést csak június elején írták alá, a kisfiú már de facto román uralom alatt született. Ferenczék, Trianon üldözöttei, fogták nagyobb lányukat meg az újszülöttet, és néhány rokonukkal együtt elmenekültek.
Kitántorogtak Amerikába. Az atlanti hajóútra harmadosztályú jegyet vettek, „mert nem volt negyedosztály”. A nagymama menet közben, az óceánjáró fedélzetén tüdőgyulladásban meghalt. A szegény bevándorló fiú 1921 januárjában lépett be az Egyesült Államokba, ami persze képletesen értendő: nem valószínű, hogy tíz hónaposan saját lábán tette meg az első félelmetes lépéseket az ismeretlen Újvilágban. A szülők a mindennapi betevőért gürcöltek Bronx többi szegénye között, az apró termetű, jó eszű, kitűnően tanuló fiú pedig ösztöndíjat nyert a Harvardra, az elit egyetemen jogot tanult.
Miután Amerika belépett a második világháborúba, önkéntesnek jelentkezett a hadseregbe. A szövetségesek európai inváziójának résztvevőjeként egy brit hajóról szállt partra Normandiában, 1944 nyarán. Amíg a combközépig érő vízben gázolt társaival, az ingajáratban közlekedő csapatszállítóról a tengerészek a szárazföld belseje felé mutattak: „Berlin arra van. Sok szerencsét, fiúk!” A kis közlegény a nyugati fronton harcolta végig a hátralévő csatákat. Tapasztalataiból hamar arra a meggyőződésre jutott: war is hell, a háború pokol. Honnan is sejthette volna, hogy a német fegyverletétel után jön az igazi sokk?
A németül is beszélő, jogvégzett katona különleges feladatot kapott Patton tábornok főhadiszállásán. Dokumentálja a háborús bűncselekményeket, gyűjtsön bizonyítékokat a náci vezetők ellen tervezett perekhez a felszabadított haláltáborokban. Nem volt más választása, sorra járta a lágereket Buchenwaldtól Mauthausenig. Iszonyatos dolgokat látott mindennap. Részletes beszámoló helyett érjük be a szemtanú egyszavas jellemzésével: horror. Alig várta, hogy végre leszereljen, és visszatérhessen Amerikába, a normális életbe. Többé be sem akarta tenni a lábát a borzalmak földjére.
Nürnberg Benjáminja
Ám a sors másként rendelte. Alighogy berendezkedett New Yorkban, megkereste a Pentagon. Felajánlották, folytassa a megkezdett munkát tiszti rangban, a Szövetséges Ellenőrző Bizottságok tagjaként. Ben Ferencz azt felelte, békeidőben nem lép be a hadseregbe, hogy ne kelljen engedelmeskednie „törvénysértő vagy ostoba parancsoknak”. Mégis ragaszkodtak hozzá, így végül civilben, jogászként csatlakozott a nürnbergi perek előkészítőihez. A főperben Göring, Hess, Ribbentrop, Keitel tábornagy és húsz társuk ült a vádlottak padján. Ez volt a legemlékezetesebb, de utána még tucatnyi hasonló eljárást tartottak.
A fiatal jogász kevésbé ismert gyanúsítottak ügyein dolgozott. Arra kereste a magyarázatot, hogyan történhetett meg egy olyan civilizált országban, mint Németország, hogy ennyien váltak Hitler cinkosává. Orvosok, tudósok, művészek, tábornokok, jogászok, hivatalnokok, diplomaták, gyárosok. Berlinben talált, a keleti frontról küldött jelentések alapján ő göngyölítette fel az „Einsatzgruppen-ügyet”. Ezek a „bevetési csoportoknak” nevezett SS-alakulatok a meghódított területeken civileket gyilkoltak, úgynevezett ellenséges elemeket. „Többségüket azért ölték meg, mert nemzetiségük, vallásuk vagy világnézetük nem egyezett a tettesekével.”
A hírhedt különítményeknek mintegy háromezer tagjuk volt, áldozataik számát százezrekre becsülik; ők követték el a Babij Jar-i mészárlást is (1941). Az Einsatzgruppen-per (hivatalosan: Amerikai Egyesült Államok kontra Otto Ohlendorf és társai) a kilencedik volt a nürnbergi perek közül, 1947–48 fordulóján. Huszonketten ültek a vádlottak padján, azért csak annyian, mert többen nem fértek volna el. Ennek az eljárásnak lett a főügyésze az akkor 27 éves fiatalember. A vádlottakat kivétel nélkül bűnösnek találta a bíróság, tizennégyüket halálra ítélte. Egyikük sem mutatott megbánást (lásd keretes írásunkat).
Vietnam, Kongó, Hága
Hazatérve magáncégeknél dolgozott, de Vietnam hatására föladta az állását, hogy újra kezdje a hajszát a háborús bűnösök ellen, függetlenül attól, hogy azok éppen milyen nemzetiségűek. Kollégái ugratták: „Csak nem azt akarod elérni, Ben, hogy az emberiség hagyjon fel a háborúzással?” „De, pontosan azt akarom”, válaszolta. Addig is, háborús és emberiesség elleni bűncselekmények többé ne maradhassanak megtorlatlanul. Jogászprofesszor létére a hippiktől kölcsönzött jelszót.
A „Szeretkezz, ne háborúzz!” (Make love, not war) kiforgatásával megalkotta saját mottóját: „Make law, not war” (szabad fordításban: Törvénykezz, ne háborúzz).
Az elsők között sürgette, hogy az ENSZ hozzon létre állandó nemzetközi büntetőbíróságot (ICC). Ezt 1998-ban meg is alapították, de újabb hosszú évekbe telt, mire tényleg dolgozni kezdett. Az első vádlott a véreskezű kongói hadúr, Thomas Lubanga Dylo volt, aki elrabolt gyerekeket kényszerített privát milíciáiban harcolni a polgárháborús afrikai országban. Hágai perében Ben Ferencz, Nürnberg akkor már egyetlen élő ügyésze mondhatta el a vád zárszavát, 91 évesen (2011). Csak azt sajnálja, hogy az igazi nagy halak, mint Szaddám Huszein vagy Oszama bin Laden fölött nem ítélkezhetett az ICC.
„A jelenlegi rendszer úgy működik, hogy fiatalembereket küld, hogy megöljenek más fiatalembereket, akiket nem is ismernek. Ez tiszta őrület!” A felháborodás nem csitult az idővel. Tartsák bár naiv idealistának, nem képes beletörődni, mennyi pénzt költenek fegyverkezésre ahelyett, hogy iskolákat, kórházakat, utakat építenének belőle. Nem fér a fejébe, hogyan lehet az emberiség ennyire önsorsrontó. „Veszélyes világban élünk, sokkal inkább, mint azelőtt bármikor”, fordult hallgatóihoz egy előadásán, 100. születésnapjához közeledve. „Az én időm már véges. Nem magam miatt, hanem önökért aggódom.”
