Világpolgárok, nemcsak a szülők, de a gyerekek is: éltek már Franciaországban, Japánban, s most pár éve Hongkongban laknak. Zsófia egy feltörekvő céget vezet, amely dizájnvásárokat és kiállításokat szervez szerte a világban – a legközelebbi kettőt most épp New Yorkban –, férje, Gábor pedig egy nemzetközi PR-cég kutatórészlegét irányítja. Sokat utaznak, de fontos, hogy a gyerekeket mindig szeretetben és biztonságban tudják, vagy egyikük marad velük, vagy a nagymama, vagy pedig a kisebbik fiú születése óta velük élő, s így már szinte családtagnak számító „helper”, vagyis segítő gondjaira bízzák őket.
Amikor Hongkongban idén januárban megjelent a koronavírus – a legfrissebb adatok szerint a hétmilliós városban 81 fertőzöttet regisztráltak, s közülük ketten haltak meg – bezártak az iskolák, az óvodák, játszóterek, s majd minden olyan közösségi hely, ahová korábban jártak az emberek. – Két választásunk volt, vagy otthon maradunk a négy fal között, vagy pár hétre hazajövünk Egerbe, a nagymamához, s akkor legalább részben normális életet élhetünk – mondja Zsófia, aki végül január utolsó napjaiban a nyolc és ötéves fiával repülőre szállt, míg férje Japánba indult, egy ottani munkára. – Nagyon bizarr érzés volt ott ülni a gépen, mintha háborús övezetből menekülnénk, ráadásul több ismerőssel, például a fiam osztálytársának családjával is találkoztunk – idézi fel az utazást.
Noha ők semmilyen módon nem voltak köthetők a hongkongi megbetegedésekhez, egyfajta önkéntes karanténként az első két hétben nem mentek közösségbe. – Még így is rajtunk volt a bélyeg, az egyik barátnőmmel például azért nem találkozott az ismerőse, mert tudta, hogy velem összefutott. Nagyon rossz érzés volt – teszi hozzá.
Ugyanezt hamarosan gyerekeik is megtapasztalhatták. Ha már a körülmények úgy hozták, hogy Egerbe "költöztek" átmenetileg, beíratták őket az egyik kis létszámú egri általános iskolába.
- Egyik nap azzal jött haza a kisebbik fiam, hogy az osztálytársa azt mondta: vírusos vagy, menj vissza oda, ahonnan jöttél! - mesélte az édesanya, aki szerint a gyerekei annyira sokszínű és nemzetközi környezetben nőttek fel, hogy igazából nem tudnak mit kezdeni a kirekesztés semmilyen formájával sem. Valószínűleg az iskolában később megbeszélhették a történteket, mert ezt követően már nem volt hasonló atrocitás, a fiúk örömmel jártak az osztályukba, teli voltak új élménnyel, a tanítók és a diákok is kedvesen viselkedtek velük.
A szülők azonban már nem voltak ennyire elfogadók: időközben két család is jelezte, nincs ínyükre, hogy együtt jártnak a gyerekeik a „hongkongiakkal”. – Egyikükkel sikerült beszélnünk, elmagyaráztam, hogy már majdnem egy hónapja itt vagyunk, biztosan nem fertőzünk: ők megértették az érveket, megnyugodtak. Már épp azon töprengtem, hogy a március elejére szóló visszaúti repülőjegyünket meghosszabbítom – lévén Hongkongban a korábban a március 1-ig kitűzött iskolai kényszerszünetet szintén eltolták időközben április 20-ra –, amikor e-mail jött az iskola igazgatónőjétől, hogy március 2-án hétfőn már ne menjenek a gyerekek, mert a szülői aggodalmak miatt kizárták őket az oktatásból. – meséli. – Először nagyon dühös voltam és elkeseredett, haragudtam a szülőkre. Később megtudtam, hogy az ellenlábas családban az apuka korábban szívátültetésen esett át, s azóta sokkal erősebbek a félelmei mindenféle fertőzéssel szemben. Ez, ha nem is adott felmentést, árnyalta a képet – mondja Zsófia, aki hozzáteszi, amíg itthon volt, sokat tanult abból, mennyire megváltoztatja az embereket a tömegpszichózis, a rengeteg álhír és félinformáció, mennyire törékeny a nyugalom, s miként lesz úrrá a félelem és az önzés az együttérzésen.
Megkerestük az érintett iskolát: az igazgatónő azt kérte, ne írjuk le az intézmény nevét, mert nem akarnak indulatokkal, bírálatok özönével szembesülni. Szavai szerint nem volt más választásuk, az ellenérzéseit leginkább kifejező család ugyanis azzal fenyegetőzött, hogy rájuk hívja a tévét, a rádiót, az újságokat, ha nem távolítják el a két gyereket. Ráadásul Zsófia fiai csak ideiglenes jártak ide, valamikor így is, úgyis visszamentek volna, miattuk azonban elveszítettek volna egy olyan diákot, aki rendes státuszban van náluk – érvelt.
Az édesanya végül nem hosszabbította meg a repülőjegyét, március elején visszaindultak Hongkongba. A gyerekek – akiknek nem mesélték el az egri szülői ellenreakciókat, s azt sem, hogy mi a visszautazásuk valódi indoka – a hazatérést is természetesnek vették, hisz még bárhol a világban jól érzik magukat.
