Eddig színészként és rendezőként dolgozott a Bábszínházban. Hogy készült fel az igazgatói pozícióra, ahol huszonöt év után váltja Meczner Jánost?
Hét évvel ezelőtt kérdezte, hogy lennének-e vezetői ambícióim. Válaszul beadtam a doktori iskolába a jelentkezésemet a Színművészeti Egyetemre. Három éve igazgatóhelyettes lettem és az igazgató úr úgy adagolta nekem a feladatokat, hogy egyre jobban belemélyedjek a négyszáz fős nagyteremmel, száz fős kamara stúdióval és negyven fős kisteremmel rendelkező, több mint száz alkalmazottal dolgozó színház rendszerébe.
Meczner János továbbra is részt vesz a színház életében?
Igazgatói tanácsadó lesz. Nagyon fontos az a tapasztalat, amivel ő rendelkezik. Húsz éve ismerjük egymást, és ha létezik olyan, hogy „szakmai édesapa”, akkor az számomra ő.
Igazgatói pályázatában azt írta, hogy folytatni fogja a bábműfajért korábban elkezdett missziót. Miért van szükség „missziós tevékenységre”?
Évek óta az a színház mottója, hogy „A báb nem korosztály, hanem műfaj”. Elsősorban az a sztereotípia él Magyarországon, hogy a báb műfaja az egészen kicsi gyerekeknek való. Sokszor még azzal is küzdeni kell, hogy a felsős általános iskolásokat elhozzák hozzánk, mert előfordul, hogy a pedagógus is azt gondolja, hogy a bábhoz mint formához túl nagyok már.
Hogyan próbálják elérni, hogy ne cikinek érezzék a bábszínházat, hanem divatosnak?
A mai 10-11 éves gyerekek teljesen máshol tartanak, mint ahol mi tartottunk ugyanennyi idősen. Ez ijesztő, de fel kell venni a lépést velük. Amikor ennek a korosztálynak előadást készítünk, nagyon nem mindegy a cím. A „Három kismalac és a farkasra” nyilván azt fogják mondani, hogy dedós. A Gengszternagyi hallatán viszont talán azt gondolják, hogy izgalmas. Ennek a korosztálynak már lehet komolyabb problémákkal foglalkozó előadásokat készíteni. A Mozgató című színházpedagógiai programunk keretében az előadások után foglalkozásokat tartunk. A Gengszternagyi például szórakoztató történet, de a végén meghal benne a nagymama. Ennek feldolgozásához nyilván kell egy, a halandóságról szóló foglalkozás. Legutóbbi bemutatónk, a Szabadesés arról szól, hogy van egy teljesen normális, „kocka” családban élő kisfiú, akire nem hat a gravitáció. Folyamatosan levitál. Tehát más, mint a többiek. A mese azt járja körbe, hogy ezt a gyereket hogyan fogadja el - vagy nem fogadja el - a családja, hogyan talál magára, és hogyan hoz meg egy döntést saját magával kapcsolatban a végén. Fontos, hogy ezekkel a témákkal foglalkozzunk. A 16 éven felüli korosztályt nagyon nehéz „elcsípni”, de amikor sikerül, az nagyon hálás dolog. Amikor ők „együtt mennek” egy előadással, vagy utána a drámapedagógiai foglalkozáson megnyílnak és beszélnek, amikor meglátják, hogy a báb igenis egy érvényes színházi forma az ő korosztályuknak is, az a legnagyobb siker. Hiszen így neveljük ki aztán a felnőtt nézőinket.
Ha már a korosztályok bővítésénél tartunk: megjelent a „csecsemőszínház”.
Saját példámból tudom, hogy a szülőnek milyen katartikus élmény, amikor húsz percre lekötik a másfél éves gyermeke figyelmét. Ez olyan impulzus, hogy újra el fogja hozni hozzánk, majd remélhetőleg eljutunk arra a szintre, amikor a gyerek mondja három-négy évesen, hogy menjünk el a bábszínházba.
A babaelőadásokon még nagyobb a lazaság a nézőtéren, de közben lassan hozzászoknak a gyerekek a színházi közeghez.
A színházi szocializáció legelső lépcsőfokai ezek a húsz-huszonöt perces előadások. Utána mindig következik a közös játék, amikor a kicsik meg is foghatják a bábokat. Ennek a korosztálynak ugyanis nagyon fontos, hogy amit lát, azt megfoghassa, megtapinthassa. A színészeink nagyon szeretik játszani ezeket az előadásokat.
A bábszínészekről sugárzik, mennyire élvezik, amit csinálnak.
Gyakran kapok el ilyen pillanatokat. Csodálatos számomra, hogy a kollégáim ugyanolyan komolysággal veszik a gyerekeknek szóló előadásban a színészi feladatokat, mintha prózai színházban Csehov Három nővérét adnánk elő.
A következő évadban is lesznek vendégrendezők?
Meczner Jánosnak az volt az elmélete, hogy ha prózai rendezőket hív meg, az mindig egy vérfrissítést ad a társulatnak és a műfajnak is. Amellett, hogy bábrendezők rendszeresen jönnek majd hozzánk az elkövetkezendő öt évben, én is hívok prózai rendezőket, illetve külföldi alkotókat.
Folytatódnak az összművészeti programok?
Példa erre a pop-up bábkiállítás, amelyen képzőművészetet és a bábműfajt összehangolva kép és báb párokat láthatnak az odalátogatók, és a Mini Textúra, amelynek március 8-án lesz a bemutatója a Magyar Nemzeti Galériában.
Rengeteg bábot őriznek az elmúlt évtizedekből, így legalább egy részük láthatóvá válik.
Igen, amit töredéke a több ezer bábból álló gyűjteményünknek. Mindent meg fogok tenni, hogy az elképesztő, több ezer bábból álló gyűjteményünket láthatóvá tegyük. Borzasztó Nagy szükség lenne egy bábmúzeumra Budapesten.
Vannak olyan előadások, amelyek évtizedek óta változatlan formában futnak.
Nagyon fontosak a muzeális értékeink, elsősorban a bábok, de ha először egy olyan muzeális előadással találkoznék nálunk, ami már ment ötven évvel ezelőtt is - ugyanazzal az esztétikummal, zenével, szöveggel -, akkor nem biztos, hogy visszajönnék hozzánk. Az a feladatunk, hogy a saját korszakos előadásainkat megteremtsük.
Nem fontos a hagyományőrzés?
A bábtechnikák megőrzése az, ami nagyon fontos: hogy legyen paravános játékunk, amikor van kesztyűs báb, van botos-pálcás báb, legyen nálunk marionett, a nézők találkozzanak néha árnyjátékkal, fekete színházzal, az ún. illúzió színházzal. Ez az én hagyományőrzésem.
