Aki még sosem próbálta végigjárni, nem is sejti, mennyi látnivaló van egy olyan teljesen hétköznapi pesti utcán, mint például a Szondi utca. Szépséges kapurácsok, érdekes feliratok, különleges vakolathímek. Vegyük például az 55-ös számú házat: mit keres vajon az első emeleti ablakok fölött két dombormű, egy sebesült katona és egy vöröskeresztes nővér portréja? Erről szól mai történetünk.
A Szondi utca 55. pontosan olyan ház, mint sok száz másik a Külső-Terézvárosban. A keskeny, mély telek utcai frontján a XIX. század végén egy, legfeljebb kétszintes épület állhatott, amely mögött istállók, illetve műhelyek sorakoztak. A tulajdonosok neve a német ajkú Pest képét tükrözi: Stöhr, Ludwig, Bischof, Nusser, majd a kilencvenes évektől Schmalcz Károly és hites felesége.
A ház egyetlen nevezetessége az új században egy gépjavító műhely volt, ahol Hornyák Ferenc és társa (jelesül Hornyákné Bruckner Matild) kerékpárokkal és automobilokkal is foglalkozott. Hirdetéseik szerint tevékenységi körükbe tartozott a „motorok, kis typusú automobilok, mechanikai alkatrészek” gyártása és az autók garazsírozása is. Igaz, hírnevüket valószínűleg elsősorban annak köszönhették, hogy 1907 augusztusában – ahogy minden újság megírta – itt robbantották fel Karácsonyi Guidó automobilját. Történt ugyanis, hogy a benzintartályból kiömlött üzemanyagba egy óvatlan segéd gyufát ejtett. (Hogy a sajtó már akkoriban sem volt mindig precíz, jól mutatja ez a hír is: Karácsonyi Guidó ekkor már két évtizede halott volt, az autó bizonyára az Irányi utcában élő fiáé, Camillóé volt – ő a következő februárban hunyt el, alig negyvenöt évesen.)
Ilyen malőr többet szerencsére nem történt, a bejáratott műhelyt pedig 1912 decemberében átvette Hoffmann József, aki autójavítás mellett sofőrképzéssel is foglalkozott. „Autóvezetői vizsgára bárkit alapos, szakszerű képzésben részesít Hoffmann mérnök” – hirdette szinte minden nap, mielőtt továbbállt volna a Váci útra.
Az akkor már özvegy Schmalcz Károlyné egyébként még 1911 novemberében, 129 ezer koronáért eladta a házat Várnay Dezsőnek és Dános Gézának. Hogy a két úr honnan ismerte egymást, és miért kezdtek közös üzletbe, földeríthetetlen: egyetlen más ügyletet sem bonyolítottak együtt. Várnay Dezső egy szegedi nyomda és egy papírkereskedelmi cég örököse volt – a vállalatnak épp ezekben az években nyílt egy üzlete a pesti Liszt Ferenc téren -, de igazgatótanácsi tagként szerepelt a Szegedi Hitelbank Rt.-ben is. Dános Géza pedig Magyar Országos Központi Takarékpénztár hivatalnoka volt. 1944-ig meg is maradt a bank kötelékében: lépkedett fölfelé a ranglétrán egészen az igazgatóságig, miközben testvéreivel hatalmas bérházat épített a Dohány, majd a Bajza utcában. Az ingatlanüzlet iránti fogékonyságukat mi sem mutatja jobban, mint az apjuk, Danzig Jakab által épített belvárosi épület tulajdonosi bejegyzése: „Molnár utczai családi Dánosház mint szövetkezet, Molnár utca 21.” (Más kérdés, hogy Dános Gézát nem ezekért őrizte meg a közemlékezet, hanem műgyűjteménye okán. Pontosabban azért, mert 1948-ban, mielőtt Amerikába ment, letétbe helyezett 31 képet a Szépművészeti Múzeumban. Hat évvel később már hiába kérte őket vissza, a kétezres években pedig örököseit azzal fizette ki a magyar bíróság, hogy immár megtörtént az elbirtoklás.)
Mindez persze még csak a távoli jövő volt, amikor Várnay és Dános megvette a Szondi utca 55-öt, sőt akkor is, amikor 1914 júniusában - már építési engedély birtokában, miközben zajlott a régi ház bontása - szép nyereséggel, 158 ezer koronáért eladták Csillag Bernát Bélának és nejének. Bizonyára jól jött a pénz, hiszen Dános már építkezett a Dohány utcában, Várnay pedig napokon belül megnősült.
Csillag – 1906-ig Stern - Bernát Béláról annyit tudunk, hogy építészként és építőmesterként hirdette magát, Csornáról származott, a Thököly út 5. alatt lakott feleségével, két leányával és fiával, s amellett, hogy választmányi rendes tag volt az Építőmesterek Egyesületében, „kőműves és ácsmesteri vizsgára, 3 hétig tartó kurzuson, a vizsga sikeréért szavatosságot vállalva, a legjobb módszer szerint” készítette fel a jelentkezőket. A Szondi utcai beruházás anyagi alapját az a majd’ félmillió korona jelentette, amit az Elemér utca 7. alatti bérházáért kapott.
Várnayék háromemeletesként engedélyezett házát alighanem ő maga tervezte át négyemeletesre, és bizonyára éberen őrködött az alig egy év alatt lezavart építkezés felett is. Sietni kellett, hiszen az alapozás megkezdésével egyidőben fenekestül felfordult a világ: kitört a háború. A munkásokat elvitték katonának, az építőanyagokhoz nehezebb volt hozzájutni, minden egyre drágult. Nem véletlen, hogy már 1915 májusában hirdetni kezdték a ház „nagyforgalmú helyen” lévő üzleteit, ahogy az „újonnan épülő bérpalota legmodernebb két- és háromszobás” lakásait is. És az ígért augusztusi beköltözés láthatóan meg is valósult, hiszen a hónap közepén már a házmesternek kerestek segítőt: „Vice jövedelmes házban nagyobb leánnyal, lehet két asszony, azonnalra felvétetik”.
A ház valóban korszerű volt – gázzal, villannyal -, a két szűk udvarra néző csaknem negyven lakásban azonban javarészt külső-terézvárosi kisegzisztenciák éltek. Három postás, négy MÁV-alkalmazott – közel a Nyugati -, féltucat magánhivatalnok, betűszedő és nyomdász, tanítónő, kereskedők és iparosok, kilenc özvegy magánzónő, valamint mutatóba egy gyárigazgató és egy ezredorvos. A földszinten kávéház – később cukrászda - nyílt, majd tejcsarnok, illetve kalapszalon.
Most már csak azt nem árultam el önöknek, hogyan került a homlokzatra a két szokatlan tematikájú, a megszokott puttóktól, hattyús Lédáktól merőben eltérő dombormű. Nos, 1914. november 15-én minden budapesti lapban közölték a következő hírt: „A Vöröskereszt egylet irodájában megjelent Hikó József főpallér és bejelentette, hogy a Szondi-utca 55 sz. alatt épülő ház építő munkásai elhatározták, hogy ők is részt akarnak venni a sebesült katonák elhelyezésének munkájában, és e célra keresményük egy részét felajánlják.” A munkások hetente 40, a napszámosok 20, az inasok 15 fillért adtak, s az előző hónapban összegyűlt 274 korona 80 fillért Hikó József 300 koronára egészítette ki.
Ám hogy lássák, a világon minden mindennel összefügg, még azt is idemásolom: a Vöröskereszt nevében báró Rudnyánszky Sándor és dr. Dános Árpád egyleti megbízott köszönte meg az építkezésen az adományt. Vajon gondolt arra dr. Dános, hogy pár hónappal korábban ez a telek még a testvéréé volt?
