„Hogyne szeretnék visszatérni a rendezéshez, jövőre jönnék is vissza a Berlinaléra” – mondta lapunknak az Oscar-díjas színész-rendező Roberto Benigni. Miről szól majd az új filmje, - kérdeztem vissza gyorsan. „Nem tudom, gyorsan javasoljon valamit” – vágta rá az olasz zseni a jól ismert gesztusaival megerősítve, aki 2005-ben jelentkezett utoljára fimmel rendezőként. Teszem hozzá, filmszínészként sem túl aktív, azt, hogy összefuthattunk vele, Matteo Garronénak köszönhető, aki elkészítette a Pinokkió legújabb élőszereplős változatát. És ha már Beningni készített korábban már egy Pinokkiót, melyben ő volt a címszereplő, stílusosan felkérte, hogy az ő verziójában legyen ő Gepetto. Matteo Garrone két szempontból is jelentőset alkotott. Egyrészt képes volt kordában tartani Benignit, aki csak annyira őrült és izgága, amennyire a szerep megköveteli. A másik fontos érv Garrone új műve mellett, hogy szándékoltan szeretné azt a tévhitet eloszlatni, hogy a Pinokkiót Wald Disney írta, hanem visszatért Carlo Collodi eredeti irodalmi alapjához, és mint ex-festőművész, gótikus stílusban, lehengerlő képkompozíciókkal meséli újra a klasszikus történetet. A tizenöt millió euróból készült európai szuperprodukció ráadásul van annyira bátor, hogy ne gyerekfilm legyen, hanem sokkal inkább hasonlítson műalkotáshoz.
A versenyprogramban, melynek a premierjei pénteken még zajlanak, egyértelműen érdekesebb, mint a korábbi évek felhozatala. Például azért is, mert sikerült olyan alkotókat idecsábítani, akik saját stílussal és hanggal rendelkező alkotók. ilyen például a francia Phillipe Garrel, aki a The Salt Of Tears (A könnyek sója) című művében pont úgy varázsolja vissza a francia új-hullám atmoszferikusságát, mint korábban az életmű során, de talán most sikerült a leglíraibb módon megtennie ezt. Hőse, Luc igazi szoknyapecér. Miközben próbál a koporsókészítő apa árnyékából túllépni és bútortervezőnek tanulni, imád nőknek szerelmet vallani. Ezt aprólékos, olyankor igen humoros szituációkban mutatja be Garrel, miközben lassan kiderül, hogy Luc nem hisz a szerelemben. A legnagyobb gyengédséggel képes összetörni a szebbnél szebb lányok szívét, akik vagy másik férfival vigasztalódnak, vagy épp elvetetik a születendő közös gyereket. luc végzete akkor következik be, amikor találkozik egy olyan nővel, aki pont olyan, mint ő. Egy idő után megkéri a férfit, hogy hadd költözzön be hozzájuk a szeretője, akivel ugyan más, és nem is annyira érdekes a szex, de azért nem lenne fair, ha ezért hanyagolná.
Nem mellékesen, a lehetetlen szerelem a témája a német Christian Petzold rendezőnek, aki Undine című művében egy igen különös nő karakterén keresztül mesél a végzetről. A címszerepet Paula Beer alakítja, aki német köztisztviselő és Berlin történetéről ad elő külföldi vendégeknek – így közvetve nekünk is, a Berinálén. Épp szakít vele a szerelme, akit figyelmeztet: ha elmegy, meg fog halni. Ám Undine rögtön találkozik egy másik férfival, Christoph-al (Franz Rogowski), aki mélyvízi búvár. Igazi szenvedély lobban köztük fel..., vagy mégsem? Amikor egyszer az utcán meglátja az exét, megáll egy pillanatra a szíve. Ezt közli vele telefonon Chirstoph, aki hazugsággal vádolja a nőt. Igen ám, de Chistoph ekkor már egy baleset miatt agyhalott volt. hogy ebből mi sül ki? Gonosz leszek, nem árulom el. csakannyit, hogy a kritikusok vagy az egyekig magasztaló, maximum pontos ítéleteket hoznak ki, vagy a teljes ellenkezőjét, hogy az év blöffjét adta nekünk Petzold.
