„Megnézném, hogy ezek a mai nagypofájúak mi mindent írnának alá, ha két akkora pofont kapnának, hogy csak úgy spriccelne az orrukból a vér?!” A Zárójelentés egyik kulcsjelenetében S doktor (Klaus Maria Brandauer), a kényszernyugdíjazása után falusi körorvosnak állt kardiológus professzor üvöltését csak a tó, az erdő, és egy pap-barát, Kristóf atya (Eperjes Károly) hallja. Mikor az 1956-os forradalom után harmadmagával letartóztatták, az akkor még tizennyolc éves Stephanust éjjel-nappal kihallgatták. Ismételgették a kérdést: tudja-e, miért tartóztatták le? Állandóan aláírattak vele valamit, majd elengedték. Még három-négy évig hívogatták vissza. „Ez most önfelmentés vagy túlélési stratégia?” – kérdi Kristóf atya. Lehet itt túlélni? Isten mit mond erre? Isten tényleg megmutatja magát a világban? Esetleg ott van bennünk, csak meg kellene keresni? Ez nem csak Stephanus professzor dilemmája.
Plácido Domingo a minap közleményben kért bocsánatot azoktól a nőktől, akik zaklatással vádolták meg. „Valóban sajnálom, hogy fájdalmat okoztam, és teljes felelősséget vállalok cselekedeteimért” – írta a spanyol sztártenor. Sokan hasonló, egyértelműen megfogalmazott mondatokat vártak el Szabó Istvántól, amikor 2006-ban kiderült, filmfőiskolásként évekig jelentett a művésztársairól. A filmjeit ismerők azonban ráeszméltek: Szabó életművének egy része akár egyfajta bocsánatkérésként is felfogható. Talán jelentősebb, tanulságosabb is, mint néhány mondat. Az Oscar-díjas Mephisto, a Redl ezredes, a Hanussen, vagy a Szembesítés visszatérő erkölcsi dilemmái – a hatalom előtt meghajoló, megtörő, azzal megalkuvó, túlélő és elbukó hősökkel – személyes önvallomás is. S ha már a Szembesítés felvetődött: annak főhőse, a sokak által náci kollaboránsnak tartott kiváló karmester, Wilhelm Furtwängler okán e filmek sorába illeszthető a Találkozás Vénusszal is. Annak idején leköthette figyelmünket a karmester és a díva románca, ám a Zárójelentés megerősíti: akkor is több oka volt a rendezőnek, hogy Furtwängler kedvenc zeneszerzője, Wagner Tannhäuserének színpadra állítását választotta a történet ürügyéül. Keresni a bűnbocsánatot.
Stephanus professzor zenebolond. Operaénekes feleségével (Udvaros Dorottya) csak megerősítette a zenével kötött frigyét. Mindent tud a nagy énekesekről, a klasszikus muzsikáról, hogy Bach sem csak egyszerű zene: magasztos, nemes valóság, az ideák hallható világa. A nyitójelenetben megtudhatjuk: Stephanus mindent tud a szívkamrák titkairól is. Monitoron feledkezik bele szépségükbe, ám a harmóniát telefonhang vágja ketté: Azucena szívrohamot kapott! Az orvost csak jelmezben engedik fel a színpadra. Énekelj! Énekelj! – parancsol rá a felesége, és ő belekezd Manrico áriájába Verdi rejtélyes operájából, A trubadúrból, de már a második strófánál elcsuklik a hangja. Kifújolják – és ő felriad a rémálomból.
Ám ébren is lidércnyomássá válhat az élet. Stephanus, miután kórházát bezárták – majd utána szétlopták, szétverték, még ha szelídebben is, mint Tarr Béla filmjében, a Werckmeister harmóniákban – visszaköltözik a szülőfalujába zsémbes édesanyjához (Csomós Mari). Asszisztense Marika, a gyermekkori szerelme (Szirtes Ági), partnere a zenében Énekerzsi (Kerekes Éva), az iskola zenetanára. A falu akaratos, nagy terveket szövő polgármestere (Stohl András) tisztelettel fogadja az orvost, akinek apja is a festői falu orvosa volt – épp utcát neveznek el róla –, ám hogy a pletykák, intrikák, majd a szándékos gonoszság miként betegíti meg a falut, azt talán csak a padon ülő, sokáig csak hümmögő öregember (az utánozhatatlan arcjátékú Andorai Péter) tudja. Sokáig nem sejthetjük, kicsoda – vagy kinek a képviselője – lehet ő valójában, amíg meg nem szólal madáchi szellemben: Ne add fel! – biztatja Énekerzsit, mikor ő a teljes összeomlás szélére kerül.
Illene írni még a film sok apró, finom részletéről, hogy a mellékszereplők is miért főszereplők valójában, a színészek magával ragadó alakításáról, Bachról, ám egy profetikus momentumról, a film és a valóság egységéről mindenképp szükséges. Mikor a Zárójelentés forgott, Szabó nem tudhatta, hogy a Terror Háza Múzeum igazgatója, Schmidt Mária azzal vádolja meg, hogy a rendező a besúgói múltnak köszönheti sikereit, és nem érdemli meg a Magyar Filmakadémia életműdíját. (Szabó tegnap bejelentette: nem veszi át a díjat.) Stephanus hasonló vádakra válaszol a filmben: lehet, hogy fiatalon lett főorvos, de semmi sem esett az ölébe, mindenért meg kellett küzdenie. Hátszéllel persze sok mindent lehet elérni, csak az értelem és a tehetség nem, és kevés a valódi (művészi) teljesítményhez...
Stephanus kórházi névtáblája a film elején összetörik, a végén az utcatáblát szereli le Kristóf atya. Csomagtartóba teszik, együtt hagyják el a lélekben rohadó falut – csak hagyják őket énekelni. A doktort legközelebb már csak a színpadon látjuk a Tannhäuser zarándokai között, ahogy Rómába indulnak bűnbocsánatért. De talán ez is csak egy álomkép, egy hosszú álomé.
