Kezdjük a jó hírrel. Ha ezt olvassák, minden bizonnyal szerencsésen földet ért a Nagyon Olcsó Légitársaság (NOL) Dublinból Budapestre tartó járata, fedélzetén 185 utassal. Persze van egy kis esély arra is, hogy a 185 utas végül Dublinban töltötte az éjszakát. Vagy egy másik géppel elindult valahová, követve a lenyugvó, vagy a felkelő napot, nem kívánt rész törlendő.
Az ember régi álma a repülés. Kezdetben mindenféle maga eszkábálta eszközökkel próbálkozott, aztán jött a léghajó és a Hindenburg (akkor kellett volna abbahagyni egyszer s mindenkorra). De nem, az ember nyughatatlan lélek, feltalálta a repülőgépet, az óriási repülőgépet, végül pedig a nagyon olcsó repülőgépet. Amit aztán elnevezett „fapadosnak”, bár ez sokkal kényelmetlenebb, mint a fapadok többsége, feltéve, hogy azok gyalult deszkából készülnek.
A repülés históriája keretes történet, amennyiben az elején veszélyes kaland volt, később luxuscikk, aztán egyszerű, hétköznapi utazási forma, mára pedig ismét visszatért a kaland. A kaland a repülőtéren kezdődik. Nyolcvanas éveiket taposó nénik és bácsik kígyóznak, hosszú tömött sorokban mezítláb az urológiai szakrendelést végző biztonságiak előtt, miközben egy másik szakorvos a kézipoggyászként magukkal hozott alsóneműiket vizsgálja, kizárólag biztonsági szempontból. Utána a potenciális terroristákat hosszú sorokba terelik egy kapu felé, ahol a NOL gépének kellene megérkeznie. De nem érkezik. Viszont aki a sorból kiáll, azt olybá veszik, hogy kiesett a játékból, és két körön keresztül nem dobhat újra. Némi késéssel (ez nagyjából másfél óra) megérkezik a NOL, és a terrorcsoport elfoglalhatja helyét a 11 éves, süldő lányokra méretezett üléseken.
Ezután vagy egy órán át nem történik semmi. Akkor nagyon kedvesen bemondják, hogy sajnos a gépen valami egészen apró hibát találtak, ami miatt ki is kéne cserélni egy másikra, de még próbálkoznak, hátha. Ettől kezdve negyedóránként jelentik, hogy még mindig semmi, de nagyon köszönik, hogy a Nagyon Olcsót választottuk. Egy utas megjegyzi, hogy ez nem egészen így volt, tekintve, hogy nincs másik. Néhány apróbb gyerek sírása és egy pánikbeteg utas mormolása töri csak meg a csendet. Egy másik utas megkérdezi, mi lenne, ha ő most szépen leszállna? A légiutas kísérő barátságosan megmagyarázza, hogy megteheti, de akkor magának kell gondoskodnia a hazajutásáról. „Miért, ha maradok, maga garantálja, hogy még ma hazajutok?” – így az utas, mire a sztyuvi kacsint egyet, jelezve, hogy azt azért nem. Három és fél órával később a gép kecsesen a levegőbe emelkedik, és a kellemetlenség miatt minden utast meghívnak egy teára. Feltéve, hogy 3 eurót fizet érte.
Talán mégis igaza volt Tamás Gáspár Miklósnak, aki a minap azt találta mondani, hogy a repülés a globalizált világunk rákfenéje, és jobban járnánk, ha mindenki maradna, ahol van. Persze lehet, hogy elég lenne, ha az, ami nagyon olcsó (egyébként nem is annyira), az nem volna ennyire megalázó és embertelen. Lehet, hogy mégsem volt igazuk a rómaiaknak?