A Szentháromság téren, a Mátyás templom mellett gyakran megáll a forgalom. Turisták fotóznak önfeledten, mit sem törődve a közelgő kék busszal, nem is sejtik, hogy őket is lefényképezi valaki titokban, ahogy a járműre felszállókat is. No, nem kamerával, csak a szemével méri be a busz volánja mögött ülő férfi, hogy mit lehetne kihozni egy arcból, egy mozdulatból adott fényviszonyok között. A sofőrülésen a hatvanas évei elején járó Szoboszlai Gábor, egy vérbeli színházi fotós ül, aki szerint nem is a buszvezetés a lényeg a napi munkájában, hanem a sokszor csak néma kommunikáció. Az például, ahogy reagál egy idős ember testbeszédére, és akkor is megáll a következő leszállóhelyen, ha az nem jelzett. Előfordul, hogy olaszul válaszol az Olaszországból érkezett látogatóknak, ha azok tört angolsággal kérnek tőle útbaigazítást, s a franciáknak anyanyelvükön idézi A kis herceg első bekezdéseit. S amikor leszállnak, visszanevetnek rá, viszik a hírt egy vékony magyar sofőrről, aki nyilván tévedésből került a vezetőfülkébe.
Pedig nem. Tudatos választás volt, hogy közel a hatvanhoz megtanulja ezt a szakmát, mert egy amerikai fogkefe alkatrészeket gyártó cégnél egy év után elviselhetetlenül monotonnak és unalmasnak érezte a munkát. Azt mondja, ő minden nap azzal a gondolattal kel, hogy ma kezdődik az élet és felidézi magában Marcus Aurelius valamelyik bölcs mondását. Például azt, hogy ne másokkal foglalkozzon az ember, hanem a rajta múló dolgokkal. Neki pedig most az a felelőssége – érvel –, hogy minden nap mentálisan és fizikai értelemben is százszázalékos állapotban üljön a volán mögé. A pályája első szakaszában pedig az volt a kihívás, hogy megkeresse és megmutassa „a színészek szemében, arcában az izzást, amibe bele lehet zuhanni”, ami mágnesként vonzza a nézőtérre a közönséget. Élete legnagyobb elismerésének tartja, hogy a korszak egyik legnevesebb színésznője bevallottan azért ment el megnézni a Játékszínbe az 1987-ben bemutatott Páskándy darabot, a Vendégséget, mert látta az egyik éjféli próbán készült fotóit Udvaros Dorottyáról, Bubik Istvánról, Balkay Gézáról. Amikor aztán sok évvel később azt vette észre, hogy egyre ritkábban találja meg ezt a pillanatot, lezárta élete legszebb korszakát.
Pedig ebbe a közegbe beleszületett. Nagybátyja Szoboszlay Sándor Jászai Mari-díjas érdemes művész volt, akinél hosszú nyarakat töltöttek el Gyulán nővérével, a későbbi színésznővel, Évával. A várszínházi előadásokban játszó művészekkel jártak a szomszédos strandra, bográcsolni a Kőrös-partra, s őt is elragadta a varázslatos színházi világ. Gyerekfejjel kezdett fotózni, 18 évesen az MTI-ben lett gyakornok, ott tanulta meg a szakmát, majd elszerződött a szolnoki színházhoz, amelynek a hetvenes évek közepétől majd egy évtizedig meghatározó alakja, rendezője, majd főrendezője volt Paál István. Egy vezetőváltással odalett a varázs, a csapat kirepült, Szoboszlai Gábor is Pestre szegődött, majd néhány év után szakított a színházi világgal.
Akkor tanulta meg, hogy mindenkinek tudatosan kell dolgoznia saját magán, hogy túl tudjon élni egy ilyen váltást, különben „bele lehet bolondulni” – ismerte el. Paál István később az öngyilkosságba menekült, ő pedig feleségével áttelepült Milánóba, ahol többet süt a nap és az emberek is többször mosolyognak. Elfogadnak és befogadnak románt, afrikait, magyart, mindenkit. Az ott töltött tizenkét év alatt csak ezt tapasztalták: a politikusok mondanak, amit akarnak, de az emberek nem ülnek fel az általuk szajkózott szlogeneknek, zenés esteken tanítják egymást, hogyan legyenek együttérzők és befogadók. Egy idő után esküvői fotósként szerzett ismertséget a környéken, felesége egy divatcég üzletét vezette és valójában csak anyósa betegsége, majd halála miatt jöttek haza két éve, de itt ragadtak Gyöngyösön. Onnan jár Pestre, amióta jelentkezett BKV sofőrnek. Most naponta negyed négykor kel, fél ötkor felül a távolsági buszra, angol vagy francia anyagokat hallgat a fővárosig, majd, amikor végez, sokszor beül egy könyvesbolt kávézójába és olvas. A kollégái csodabogárnak tartják, de szerinte elfogadják, ő pedig változatlanul fotósnak tartja magát legbelül, aki tele van tervekkel. Forgatókönyveken, s kiállításon gondolkodik a régi képekből, de a kérdésre, hogy akar-e még visszakerülni a színházi fotósok szűk körébe, határozott nemmel felel, mert nem tetszik neki, hogy a mai produkciók a látványra és nem a színészre építenek. Megelégszik azzal, hogy beszívhatja a művészvilág levegőjét, amikor statisztaként dolgozik filmforgatásokon.
Szoboszlai Gábor megtanult bánni önmagával, s azt is tudja, ha a 16-os busz fülkéjéből kimosolyog a felszállókra, mindig lesz, aki visszanevet rá.
