Donald Trump amerikai elnök győzelmi mámorban úszik. Az elődjétől jó állapotban kapott gazdaság robog, a munkanélküliség fél évszázados mélypontra süllyedt, a reálbérek végre újra emelkednek, a tőzsdék szárnyalnak. A szenátusi felmentéssel lezárult az impeachment-eljárás. A Republikánus Pártot szorosan a markában tartja, a párt törzstábora a rajongásig kitart mellette, de a közvéleményben is korábban nem látott szintre ugrott fel Trump támogatottsága. Nyolc hónappal a következő elnökválasztás előtt a demokratikus elnökjelölt-aspiránsok közül az egyik sebezhetőbbnek tűnik a másiknál. Nem áll rosszul Trump szénája.
A demokrata oldalon az impeachment csak tovább mélyítette az elnök ellen kezdettől fogva meglévő zsigeri megvetést. A Demokrata Párt vezérkarát és a demokrata szavazók túlnyomó többségét ma egy szempont vezérli: Ki tudja legyőzni a gyűlölt Trumpot? Ez a cél elhomályosítja még azt is, hogy milyen társadalmi program kerüljön a trumpizmus helyébe.
Az eddig lezajlott két demokrata előválasztás kimenetele (Iowában csupán egy hajszállal lett második, New Hampshire-ben pedig győzött) és az előremutató közvélemény-kutatások alapján kiemelkedő figyelem irányul Bernie Sanders vermonti szenátorra, aki győztesként várja a következő előválasztást Nevadában, de a nagyon fontos Kaliforniában is. Sanders a 2016-os elnökválasztási küzdelemben vált országosan ismert politikussá, amikor a vártnál sokkal keményebb küzdelemben több mint húsz államot vitt el az előre megkoronázott Hillary Clintontól. Sanders hozzájárult Clinton Trump elleni végső elbukásához azzal, hogy túl későn szállt ki az előválasztási csatából, s utána is csak fél szívvel támogatta őt – híveihez hasonlóan.
2016-ban Sanders egy hagyományosan jobbközép beállítottságú, konzervatív országban „demokratikus szocializmus” és „politikai forradalom” jelszavakkal kampányolt, s az egész Demokrata Pártot magával húzta balra. Trump elnöksége alatt a balra át csak fölgyorsult, s Sanders mostani „progresszív-liberális” programja már a szélsőbalos populizmussal határos. Gyökeres változást akar az oligarchikus kapitalizmus korrupt rendszerében, amely szerinte a milliárdosokat és a mamutcégeket szolgája, miközben kiüresíti a középosztályt. A választásokra és a törvényhozásra rátelepedett pénzes lobbik aláássák a demokráciát. A szenátor felrobbantaná a pénzügyi spekuláció, a kaszinókapitalizmus üzleti modelljére épülő megabankokat. Síkra száll a mindenkire (még az illegális bevándorlókra is) kiterjedő, ingyenes egészségellátásért, az egészségbiztosítás államosításáért, az ingyenes állami felsőoktatásért, a minimálbér duplájára emeléséért és a szupergazdagok vaskos megadóztatásáért. Sanders vállalatirányítási reformja kilátásba helyezi a munkások 20 százalékos részvénytulajdonát az őket foglalkoztató nagyvállalatoknál, amelyek igazgatótanácsaiban 45 százalékos lenne a kötelező dolgozói képviselet. Dekriminalizálná az illegális bevándorlást. Támogatja a Green New Dealt, amely kizárólag zöld energiára támaszkodva és államilag menedzselve egy évtizeden belül karbonsemlegessé tenné Amerikát.
Mi szól Sanders mellett, minek köszönheti korai előválasztási sikereit? Legfőképpen annak, hogy megőrizte, sőt még mélyítette is azt a fiatalos, alulról jövő politikai mozgalmat, amelynek 2016-ban lett a zászlóvivője. Miközben riválisai választási koalíciókat építgetnek, Sanders már egy olyan tömegmozgalmat vezet, amelynek kemény magja osztja a diagnózisát: „Amerikának nem toldozgatásra-foldozgatásra van szüksége, hanem olyan forradalomra, amely mélyrehatóan átalakítja az országot gazdaságilag, politikailag, társadalmilag és ökológiailag.”
Javarészt a millenniumi nemzedék (a mai 23-38 évesek) által fűtött mozgalom számára Sanders autentikussága a legvonzóbb érték: nem változtatja alapvető nézeteit, nem adja be a derekát a politikai széljárásnak vagy taktikai választási számításoknak. A politikai lényeget tekintve a skandináv típusú szociáldemokráciához húzó szenátor már régóta „demokratikus szocialistaként” határozza meg magát, jóllehet tudja, hogy az amerikai átlagszavazó számára a „szocialista” jelző vörös posztó. De nem az a millenniumi törzsbázisa szemében, akiknek a szocializmus már nem idéz föl baljós felhangokat a létező szocializmus rossz példái alapján. Sanders kampányához dől a pénz, de nem az általa velejéig korruptnak bélyegzett választásfinanszírozási rendszeren keresztül, hanem hívei apró felajánlásaiból (átlagosan 18 dollár). Büszke a választásokat „megvásárló” milliárdos donoroktól való függetlenségére.
Sanders előtt azonban számos akadály tornyosul az előválasztási kampányban. Melyek a legfontosabbak? Nem kis meglepetésre magas kora (78) és egészségi állapota (októberben szívinfarktust kapott) nem jelent nagy hátrányt számára. Tény, hogy Amerika történelmében még soha nem választottak elnökké ilyen idős embert.
A „sandersista” keményvonalasokat leszámítva komoly kételyek fogalmazódtak meg a szenátor nagyratörő választási programjának realitásával kapcsolatban egy olyan időszakban, amikor „pörgős” a gazdaság, a munkanélküliség rendkívül alacsony, a munkabérek emelkedő pályán vannak. Barack Obama volt demokrata elnök kritikusan szóvá is tette, hogy ilyen alaphelyzetben az amerikai szavazók többsége aligha lesz vevő egy olyan radikális tervre, amely kiforgatná sarkából a társadalom számos alrendszerét.
Sanderst sok bírálat éri még a liberális oldalon is azért, hogy figyelmen kívül hagyja a méregdrágának tartott programja gyakorlati megvalósíthatatlanságát a törvényhozásban, amely 2021 januárjától is várhatóan megosztott marad, s fennmarad a Fehér Ház és a Kongresszus közötti patthelyzet. Programjai a szövetségi kormány költségvetésének megduplázódását vonnák maguk után. A rendíthetetlen Sanders-táboron kívül kevesen hisznek abban, hogy csupán a leggazdagabbakra kivetett új adókkal (köztük nyolcszázalékos vagyonadóval) be lehet majd tömni a költségvetésen ütött hatalmas lyukat.
Aggodalmak támadtak továbbá a mostani, viszonylag szűk sandersi koalíció kiszélesítésével, új választói rétegek megszólításával kapcsolatban, ami nélkül Sandersnek nincs komoly esélye az elnökjelöltség megkaparintására, a Trump elleni végső diadalról nem is beszélve. Sanders támogatottsága kifejezetten gyenge a Demokrata Párt hagyományos bázisát képező afro-amerikaiak, az ötven éven felüli szavazók és az elővárosokban élő nők körében. Sikeresnek tűnik viszont a hispán etnikum felé való nyitása. A március 3-i Szuperkedd után tisztábban lehet majd látni Sanders koalícióbővítési erőfeszítéseinek eredményességét. (Ekkor tizenhárom államban tartanak előválasztást, köztük Kaliforniában és Texasban, s kikristályosodhat a demokrata elnökjelölt személye.)
Sandersnek szembe kell néznie a ténnyel, hogy a Demokrata Párt establishmentje minden követ megmozgat a háttérben azért, hogy ne ő legyen a párt választottja a Milwaukeeban tartandó júliusi elnökjelölő konvención. Miért? Mert nem tartják őt alkalmasnak az eltérő politikai irányzatok közötti hídépítésre, a párt „progresszív” és mérsékelt szárnyának egyesítésére, ami nélkülözhetetlen a Trump elleni győzelemhez. Az önként vállalt „demokratikus szocialista” ideológiai címkével a homlokán nem tartják őt megválaszthatónak. Az is Sanders ellen szól, hogy nem rózsás a helyzete a politikai szélsőségektől idegenkedő bizonytalan szavazóknál, akik általában eldöntik az elnökválasztásokat. Kevés esélyt adnak neki arra is, hogy megnyerje magának a Trump elnökből kiábrándult mérsékelt republikánus szavazókat. Ez csak egy centrista beállítottságú demokrata elnökjelölt számára lenne lehetséges.
Mégis ki szeretné Washingtonban a legjobban, hogy egy meggyőződéses szocialista legyen a demokraták elnökjelöltje? Donald Trump. Az elnökválasztás végső csatájában a rá jellemző kíméletlenséggel játszana el a szenátorral mint a Szovjetunióból hátramaradt bolsevikkal. Sanders 1988-ban ott töltötte a második házasságkötése utáni mézesheteket.
A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza