A vezércikk azt emeli ki a holnapi EU-csúcs előtt, hogy a tagállamoknak ezúttal nem szabad kicsinyes vitákba bonyolódniuk a következő hétéves költségvetés ügyében. Tehát hogy ki mennyit kap, ki fizet be többet, mert a helyzet olyan, hogy mindenképpen felül kell vizsgálni a kiadások szerkezetét. Így jó volna, ha a kormányok most nem azt akarnák mindenáron odahaza sulykolni, hogy győztek Brüsszelben. Ellene szól a Brexit, amelynek nyomán nagyjából 10 millió eurós lyuk keletkezett a büdzsében. Továbbá terjed a harcias nacionalizmus és az elitellenes populizmus, keleten és nyugaton egyaránt. Végül pedig erősödnek a külső és belső kihívások, mint a klímaváltozás, az energia, a védelem, a biztonság és a migráció.
Emiatt alapvetően meg kell nézni, mire adnak ki a jövőben pénzt. Az már nem megy, hogy az alapok háromnegyedét a mezőgazdaságra és a regionális felzárkóztatásra költik, viszont az innovációra, a kutatásra és az EU globális szerepére sokkal kevesebb jut. Ám az eddigi javaslatok nem éppen ezt tükrözik. De hát a tagállamoknak nemigen fűlik a foguk a változtatáshoz, noha itt kompromisszumra van szükség minden oldal részéről. A gazdáknak kevesebben kell juttatni, mint ahogy a lemaradt térségek felfejlesztésére is, ráadásul ez esetben ki kell kötni a jogállam tiszteletben tartását. Minden a tagállamokon múlik, nekik kell megmutatniuk, merre van előre.
A szerkesztőségi állásfoglalás arra inti az EU-t, hogy az tanúsítson egységet, mert az erőt ad neki. Hogy ez így lesz-e, azt legelőször a holnapi költségvetési vita mutatja meg, miközben az uniónak oda kell figyelnie a kínai befolyás erősödésére és Trump sajátos irányvonalára, no, meg arra is, hogy teljesen új helyzet állt elő a brit kiválással. Így alighanem ez lesz az eddigi legkeményebb dió a hétéves büdzsék kidolgozásának története során. Lakmusztesztként szolgál, hogy a közösség mennyire képes sikeres stratégiára a jelenlegi nehéz viszonyok közepette.
Hogy a tagok mennyivel adjanak be többet és mire, az várhatóan csak tovább mélyíti a kelet-nyugati, illetve észak-déli ellentéteket. Orbán Viktor pl. azt állítja, hogy a regionális alapok kártérítést jelentenek, mert a multik rendszeresen kiviszik a keleten megtermelt hasznot. Nyugaton viszont a szélsőjobb felfutása ráerősít azokra hangokra, hogy nem kell annyit juttatni a szegényebb tagoknak. Normál körülmények között Németország volna a stabilitás szigete, ám Türingia után most Merkel is aggódva figyeli a nacionalistákat. Pedig a világnak szüksége van a virágzó EU-ra, amely összefog a közös célok mentén. A tét még soha nem volt ekkora.
Az unió nem képes egyszerre felvenni Észak-Macedóniát és Albániát, és ezzel párhuzamosan mélyíteni az együttműködést. Mert félő, hogy irányíthatatlanná válik, illetve szétrázódik. Megint Macronra hárult a feladat, hogy a maga nem diplomatikus, ám őszinte módján rávilágítson erre az ellentmondásra. De az EU most azon van, hogy rávegye az elnököt: ne vétózzon. Azzal igyekeznek meggyőzni, hogy a két jelölt igen sokat tett a csatlakozás előkészítésére, továbbá hogy az államfő éppen akkor rövidlátó egy ilyen stratégiai fontosságú kérdésben, amikor Brüsszelnek geopolitikai keretekben kell gondolkodnia, tekintve az orosz és a kínai terjeszkedési próbálkozásokat a Nyugat-Balkánon.
Mindkét érv igaz, de jó ok van a nyitás elutasítására, hiszen az új tagok miatt óhatatlanul elakadna a szorosabb integráció a mostani tagállamok között. A gondot különösen jól illusztrálja két korábbi, keleti felvételi hullám. Azok során főleg a magyarokról kiderült, hogy kvázi autokráciát hoztak létre, amely büszkén illiberálisnak minősíti magát. A lengyelek szorgosan és nyíltan felszámolják a bírák függetlenségét és a jogállamot. Mindkét kormány erősen gátolja a közös menedékpolitika kialakítását. Valójában egy atavisztikus nacionalizmus nevében elvetik a szolidaritás európai alapelvét.
Minden korábbi bővítés újabb törésvonalakat eredményezett az EU-n belül. Aligha csupán Macron jutott arra a következtetésre, hogy az integráció jó ideje megrekedt, és hogy ehhez azért a „szélesítésnek” bizony köze volt. Hogy továbbléphessenek a holtpontról, ahhoz beszélni kellene a többsebességes Európáról. A lengyelek és mások elutasítják az ötletet, mert attól tartanak, hogy a perifériára kerülnek és másodosztályú tagok lesznek. Ezzel párhuzamosan azonban azt hangoztatják, hogy nem adnak át több jogkört Brüsszelnek. Pedig nincs más választásuk, ha érdemben bele akarnak szólni az unió dolgaiba, rugalmassá kell tenni a klubot. Mert például rendben van, ha egy ország nem kér a migránsokból, de akkor kevesebbet kap a költségvetésből. Vagy nem kell hinni a a jogállamban, ám akkor nem szavazhat Brüsszelben. Csak ilyen módon megy egyidejűleg a nyitás és a mélyítés.
Szlovákiában ugyan pár hete gyűlöletbeszéd miatt per indult a szélsőjobb vezére ellen, ám Kotleba a mérleg nyelvének bizonyulhat a jövő szombaton esedékes választáson, ami újabb nehéz feladat elé állítaná az uniót, hiszen újabb tagországban erősödne fel a nacionalizmus. A politikus pártja azt reméli, hogy a 2. helyre jön fel a hatalmon lévő, ám a korrupciós botrányok, illetve az újságíró gyilkosság miatt meggyengült Smer mögött. Így az rákényszerülne, hogy legalábbis hallgatólagos megállapodást kössön Kotlebáék Mi Szlovákiánk Néppártjával (LSNS), amely ki akar lépni a NATO-ból és rendkívül elutasító az EU-val szemben. A nagyobbik erő, akár csak a többi párt, nyilvánosan kizárta annak lehetőségét, hogy összeálljon a szélsőségesekkel, ám elemzők szerint lehet, hogy a valóság nem hagy számára más választást.
Egy ilyen szövetség közelebb hozná az országot a magyar és a lengyel kormányhoz, amely szintén csatározik Brüsszellel a demokrácia és a jogállam meggyengítése miatt, miközben az unió erősíteni szeretné sorait a Brexit után. Az LSNS nagy tisztelettel adózik a háború alatti szlovák bábkormánynak, amelynek vezetője, Tiso segített több tízezer zsidó deportálásában. Mindazonáltal ezt újabban nem hangoztatja a párt, mert nem akarja, hogy továbbra is fasiszta beütéssel vádolják. Ehelyett azt ígéri, hogy megerősíti a törvényt és rendet, illetve megvédi a rendes szlovák embereket az EU által szorgalmazott bevándorlástól, valamint a liberalizmus vadhajtásaitól, amik aláássák a hagyományos családi értékeket. És nem kér az EU „diktátumaiból”. Az ügyészség tavaly megpróbáltat betiltatni a pártot, ám a Legfelsőbb Bíróság arra jutott, hogy nincs elég bizonyíték, miszerint az a demokráciát fenyegeti.
Kotleba amúgy élősködőknek nevezte a romákat, és ezért 4-8 évet kaphat.
A magyar és a szlovák kormány figyelmen kívül hagyja az egységes piac szabályait és a hazai cégeket részesíti előnyben a német vetélytársakkal szemben. Pedig a versenyben elvileg minden vállalkozás egyenlő esélyekkel áll oda a rajtvonalhoz az EU-n belül. Berlin tisztában van a protekcionista gondokkal, amelyek elsősorban kereskedelmi láncokat érintenek, ám Brüsszelre mutogat, mármint hogy annak kell igazságot tennie. Olyasmiről van itt szó, hogy pl. Magyarország egy sor kérdésben megköti a sokkal korszerűbb módszereket alkalmazó külföldi hálózatok kezét, korlátozza a szerződéskötés szabadságát. Arról nem beszélve, hogy a kereskedők kötelesek az interneten közzétenni, milyen megállapodásokat kötöttek a beszállítókkal.
Közben Románia elő akarja írni, hogy a nagy élelmiszerüzletekben a kínálat legalább felének hazai termékekből kell összeállnia. Lengyelország már elhatározta, hogy bizonyos havi forgalom fölött különadót vet ki a kereskedésekre. Egyfajta második áfát, ami ellentétben áll az EU-s rendelkezésekkel. Egyes vélemények szerint a keleti kormányok így reagálnak arra, hogy a lakosság úgy véli: fogyasztóként sokszor gyengébb minőségű árukat kapnak nyugatról. Pár éve a laboreredmények a többi közt kimutatták, hogy a Nutella Magyarországon nem annyira krémes, mint Ausztriában. A szlovákok egy bizonyos kolbásznál és Earl Grey teáknál állapítottak meg különbséget. A cseheknél a halrudakkal volt gond.
Soros György Párizsban feladott olvasói levélben újból sürgeti, hogy a Facebook menessze az alapító Mark Zuckerberget és az igazgató tanács egy másik tagját, Sheryl Sandberget. Mint rámutat, a közösségi portál álszent módon szorgalmazza az ilyen platformok kormányzati szabályozását, amire egyébként nagy szükség volna. Ám az üzletember láthatólag kölcsönös támogatási megállapodást kötött Trumppal az amerikai választás előtt. A Facebooknak azonban nem kell megvárnia, amíg az államok kijelölik számára a követendő pályát, és már most el kell utasítania a hirdetéseket, ha csak a legcsekélyebb formában is felmerül, hogy azok politikai célokat szolgálnak. Ám nem valószínű, hogy ez lesz, pontosan ezért kell kiadni Zuckerberg és társa útját.
