Miért, Van Gogh normális volt? Súlyos pszichikai zavarai voltak egész életében, hallucinációk, szorongások, nyugtalanság, depresszió és hangulatváltozások, egyensúly- és hallászavar, gyakori stressz, alkoholizmus, sőt ólommérgezés, amit a festékek mértéktelen evése okozott. Abszintfüggő és alultáplált volt, nem is beszélve a mániákus vallásos megnyilvánulásairól és rajzolási kényszeréről.
Nem is volt könnyű az élet vele. Arles városában a főbérlője feljelentette, mert „kibírhatatlanul viselkedik”. A rendőrség megállapította, hogy Van Gogh „gyakran túl sokat iszik, olyankor heves idegállapotba kerül, és nőket is molesztál”. Orvosi vizsgálatot is kezdeményeztek, az orvos úgy találta, hogy a művész „szellemi képességei jelentősen romlottak”.
Nemigen foglalkoztak a festészetével, csak azt nem értették, hogyan tudja a rá jellemző mélysárga színt használni. Utólag azt gondolják, hogy a gyűszűvirág nevű gyógynövény okozhatta a sárgánlátást (xantopsziát). Ha Van Gogh ma élne, ezeket a betegségeit bizonyára sikerrel kezelnék. Ő pedig soha nem festette volna meg örökké élő képeit.
Egy másik holland történet: Frieda Belinfante gyerekkorában mindenáron karmester szeretett volna lenni, és mindent el is követett, hogy ez sikerüljön. 1940-ben azonban, amikor a németek megszállták az országot, feloszlatta a zenekarát, nehogy zsidó származású tagjait veszélybe sodorja. Aztán pedig ellenálló társaival megtámadta az amszterdami anyakönyvi hivatalt. Társai nem akarták, hogy nő is legyen közöttük, ezért ezek után férfiruhában járt, később Svájcba szökött, majd az Egyesült Államokba költözött. Férfinak látszott, valójában nő volt, és szerelmi társai is nők voltak. Orvosai szerint „nem élt normális életet”. Ő így volt boldog.
Egy általános iskolai osztálytársam hat éves korától szenvedélyes gyűjtő volt. Először szalvétákat, borítékokat, később közlekedési jegyeket, azután bélyeget gyűjtött, levelezni kezdett külföldi társakkal, akik lelkesen cseréltek vele. Felnőtt korára a lakását betöltötték a papírok. Szülei már nem látogatták, ő sem kereste őket, a nők nem érdekelték. Csak a gyűjtemény rendezésével és bővítésével volt elfoglalva, hétről-hétre megszámolta, pontosan hol is tart. Valóságos pánik fogta el, ha egy-két napig nem kapott levelet. Arra vágyott, hogy egyszer elérje az egymilliót.
Negyven éves volt, amikor szomszédjai orvost hívtak, aki megállapította, hogy „mentálisan súlyosan sérült, azonnal orvosi felügyeletre van szüksége, mert károsítja saját egészségét és várhatóan a környezetét is”. Másnap kórházba került, amit tiltakozás nélkül fogadott, néhány hónappal később meghalt. Lakásának új tulajdonosa mindent kidobott, a gyűjtemény megsemmisült. Tőle senki sem kérdezte meg, hogy normálisnak érzi-e magát.
Vannak azonban vidámabb esetek is. Géza bácsi, a Bethlen téri bérház viceházmestere látszólag egyhangú életet élt, leszámítva a tisztelgési kényszerét. Egy orvos találta meg a megoldást: portás lett a Péterffy Sándor utcai kórházban. Ő volt a betegek és a látogatók kedvence.