Az Iparművészeti Múzeum hófehér, elegáns központi csarnoka minden kiállításlátogató számára emlékezetes látvány. Az üvegtetőn át beáradó fényben fürdő tér egyszerre ideális és alkalmatlan a tárlatok rendezésére. Ideális, hiszen a tárgyak pompásan láthatóak, a fehér falak pedig kellően semleges hátteret biztosítanak nekik; alkalmatlan, hiszen a levegős, átlátható terekben szinte lehetetlen elválasztani egymástól a bemutatandó egységeket.
Persze, legyinthetünk magunkban, 1896-ban kicsit másként képzelték el a múzeumot, mint ma. Pedig ez a kiállítótér köszönőviszonyban sincs azzal, amilyennek Lechner Ödön megálmodta: azzal a színpompás díszítőfestéssel és üvegablakokkal ékes csarnokkal, amelyet a használat első negyedszázada után a mai puritánra cseréltek, leverve a falról a festéket, fehérre váltva az üvegeket. Hogy milyen volt az Üllői úti „cifra” palota külső megjelenésére rímelő belseje, az csak most sejthető meg, amikor a csarnok galériáján csodával határos módon előkerült a díszítőfestés egy darabja.
A régóta tervezett rekonstrukcióra készülve kiürítették ugyanis a múzeumot, és a munka végére maradtak azok a műtárgyak, amelyeket a XX. században beépítettek a lechneri épületbe. Köztük az alsórákosi Bethlen-kastély díszterméből való XVII. századi stukkódísz másolata, melyet még 1915-ben erősítettek fel a galéria mennyezetére. Ami dupla öröm, hiszen egyrészt megmaradt a műtárgymásolat, miközben az eredeti elpusztult, alatta pedig meglepő épségben átvészelt egy évszázadot a terem festése is.
A lelet ugyanakkor felvet egy komoly kérdést: el kell dönteni, a felújítás során rekonstruálják-e a csarnok eredeti formáját (ami évekkel nyújtja meg a kivitelezést, és jelentősen meg is drágítja), vagy maradjanak a húszas évekbeli, leegyszerűsítő megoldásnál – veti fel Cselovszki Zoltán, az intézmény főigazgatója.
A válasz már csak azért is kardinális jelentőségű, mert egy másik, hasonló ügyben a kormány a sosem volt eredeti „helyreállítását” látszik pártolni. Egy 2015-ös kormányrendelet legalábbis azt szabta az emberminiszter feladatául, hogy a múzeum Hőgyes Endre utcai, a millenniumkor megépítetlenül maradt szárnyát ne kortárs eszközökkel, hanem Lechner Ödön és Pártos Gyula „autentikus tervein nyugvó” megoldással hozza tető alá. S mivel ezek a tervek részben föllelhetők, a kormányra vár annak eldöntése, a XXI. században a felújítást tervező Vikár és Lukács iroda látszóbetonjának és üvegfelületeinek, vagy Lechner és Pártos szecessziójának van-e létjogosultsága az Üllői út mentén.
A stukkó alól előkerült falfestés ugyanakkor bepillantást enged abba a mára feledésbe merült világba is, ahol az Iparművészeti Múzeum eredeti funkciójában megszületett. A mai intézmények ismeretében meglepő a történeti emlékek és kortárs vívmányok tanító jellegű keveredése, amelyek foglalatául sajátos műtárgyként maga a múzeum is testet öltött. Pedig ez eredetileg egyfajta dizájncenter volt: az őrjítő tempóban épülő, bővülő, gazdagodó főváros ízlésének nevelője, a megőrzendő régi módszerek és a fejlett nyugati megoldások bemutatóhelye, egyben az új magyar építészeti stílus zászlóvivője.
Innen nézve válik érthetővé például az is, hogy került Walter Crane Pávakert című, csodálatos szecessziós tapétája az egykori főigazgatói lakás fogadóterébe: Radisics Jenő főigazgató a századfordulón nem pusztán kiállításon mutatta be a jeles brit iparművész munkáit, de értelemszerűen használta is őket, ahogy a Zsolnay gyár termékeit is. Elvégre ez az „arts and crafts” lényege, a művészi megjelenésű tárgyak így tudják megédesíteni a mindennapokat.
Az más kérdés, hogy az egykor használati tárgynak minősülő tapéta ma már múzeumi műtárgy, így most éppen vakolattal együtt operálják le a restaurátorok a falról, hogy biztonságba helyezhessék; a mai főigazgató reményei szerint a szecessziós szalon enteriőr más elemeivel együtt, megújulva kerül majd vissza a helyére. Ám hogy milyen titkokat rejthet még az épület, azt jól mutatja: a munkálatok közben egy másik, korábban ismeretlen, aranyozott tapéta is előkerült ugyanebben a helyiségben.
