Komoly felzúdulást váltott ki nyolc éve a Fidesz másfélmilliót bezsebelő miskolci ifjútörökjének kijelentése, miszerint meg lehet élni a 47 ezer forintos közmunkásbérből. Bár ha úgy nézzük, a hamarost egy éppen a házáig leaszfaltozott út botrányába belebukó Zsiga Marcellnek igaza volt, hiszen százezrek bizonyították: valóban nem haltak éhen az alamizsnából, amit a megszüntetett segély helyett kaptak némi ároktisztításért, kaszálásért.
Az összeg ma sem túl combos, bár zsigai mértékkel az 53 ezer forint százalékokban mérve komoly gyarapodás. Pedig a munkafeltételek is változtak, a kényszerkertészkedést valós termelés váltotta fel sok helyen, ahol lelkiismeretes polgármesterek kisebb ipari és mezőgazdasági programokat indítottak. Ma már betonlapot gyártanak, savanyúságot készítenek, primőr zöldséget termelnek a helyi állástalanok sok tízmilliárdos állami támogatásból, mely gépekben, fóliasátrakban, hűtőházakban öltött testet. S az érdemi munka immár némi hasznot is hoz a településeknek. Kérdés, meddig, ugyanis a kormány évek óta csökkenti a közfoglalkoztatásra szánt keretet, arra hivatkozva, hogy aki akar, a munkaerőpiacon is boldogulhat immár.
Csakhogy ami a minisztériumban a papírokon evidensnek tűnik, az a végeken megvalósíthatatlan: van egy réteg, melynek esélye sincsen a versenyszférában. Iskolázatlanok, betegek, vagy egyszerűen csak túl messze laknak a munkahelyektől. Nekik a közmunka az egyetlen esély, ami viszont immáron láthatóan nyűg az államnak.
Senkit sem hagyunk az út szélén, állította a kormányfő, akiről azt is lehet tudni: nem az számít, amit mond, hanem amit tesz. Akinek nincs semmije, az annyit is ér, jelentette ki hajdani minisztere, aki többek között az őszintesége miatt került a partvonalra.
Százezrek állnak az út szélén kifordított zsebbel, lesve, melyikük mondott igazat.