Néha az az érzésem, hogy mi magunk vagyunk azok, akik túlfuttatjuk Orbán Viktort: minden rezdüléséről, megszólalásáról hosszasan értekezünk, mintha csak ő lenne az origó - minden tőle indul ki és hozzá érkezik vissza. Aztán rájövök: szükségszerűen van így, mert szinte mindent ő határoz meg, ami ebben az országban történik. Már most kíváncsisággal várom, hogy mit mond majd az idei évértékelő beszédében, milyen új ideológiai alapvetésekkel lep meg bennünket, hogyan rajzolja át a múltat és a jelent, és milyen horizontot tár elénk a jövőre nézve.
A miniszterelnök el nem vitatható tulajdonsága, hogy majd’ minden beszédében előad valami meghökkentőt, egy új terminus technicust, amellyel fordít egyet a politológia tudományán.
Legutóbb Rómában is ez történt, noha méltatlanul kevés figyelmet kapott a populizmusról kifejtett, minden eddigi tannal szembenő meghatározása. Nem vitás persze, hogy az elemzők között vannak eltérések a populizmus meghatározásában. Margaret Canovan például azt mondja, hogy a populista elutasítja a parlamentáris demokrácia vetélkedő pártrendszerre épülő struktúráját, a részvételi demokráciát, a karizmatikus politikus, esetleg a diktátor figuráját kínálja helyette. Jellemző még a populizmusokra az állam- és bürokráciaellenesség, a modern értelmiségi szakértőkkel szembeni ellenérzés. Némelykor a politikusokkal szembeni bizalmatlanság konspirációs teóriák formáját ölti. Az elitellenességhez a kisember alakjának és észjárásának mitizálása kapcsolódik (copyright by Liget, Kovács Gábor).
Nyilván kereshetnénk más meghatározásokat is, de minek tegyük, amikor itt van nekünk a legfrissebb, ráadásul Orbán Viktortól. Azt mondta, „amikor fiatal volt, a populizmus azt jelentette, hogy egy politikus ígér valamit, de nem tudja megvalósítani. De ha egy politikus megígér valamit, és azt végre is hajtja, az nem populizmus, hanem demokrácia.”
Lássuk be a sok-sok különböző de – Canovanéhoz hasonló – értelmezés után a populizmus Orbántól idézett leírása merőben új. Ne legyünk szélsőségesek, ne illusztráljuk ezt az új utat Hitlerrel, aki ugye megígérte a zsidók kiirtását, és azt – ha nem is százszázalékosan – végrehajtotta; ez a megközelítés érdemtelen volna, majdnem azt írtam, hogy populista. Ezért aztán ezt a mondatot tessenek töröltnek tekinteni, Orbán nyilván nem ilyesmikre gondolt, amikor Rómában erről értekezett. A példáját, a tanainak igazolását is máshonnan hozta; ő az általa 2010-ben megígért egymillió munkahelyet említette.
Ezzel együtt: ez az új, teoretikus megközelítés gondolkodásra késztet. Vajon mikor és hogyan válik a demokrácia fontos elemévé egy politikusi ígéret? A tételt úgy kell elfogadnunk, hogy ez alapvetően Orbánra és az ő ígéreteire vonatkozik? Vagyis amit ő mond, ő ígér, az már maga a demokrácia? Talán igen. És ha igen, akkor vissza is kanyarodhatunk az írás elejére, arra a dilemmára, hogy túlfuttatjuk-e Orbán Viktort. Hogyan tennénk, amikor – a Napkirály után szabadon – kijelentheti: a demokrácia én vagyok.