Első pillantásra talán érthetetlennek tűnik, hogy miért nem Leo Varadkar ír miniszterelnöknek áll a zászló a szavazás napján. A jobbközép Fine Gael politikusa kiválóan megtestesíti azt a drasztikus társadalmi változást, amelyen az egykor konzervatívnak számító szigetország keresztülment. Az azonos nemű párok házasságát engedélyező 2015-ös referendum előtt például nyíltan felvállalta, hogy meleg. Miniszterelnökként pedig két komoly sikert is felmutathat - az ír érdekeknek megfelelő Brexit-megállapodás született, pörög a gazdaság és majdnem teljes a foglalkoztatottság.
A látszat azonban csal: Varadkar kormányzati teljesítménye inkább papíron lenyűgöző, a valóságban felemás. Bár Írország makrogazdasági mutatói kitűnőek, a nagyjából ötmilliós lakosság körülményei inkább romlottak. Az emberek magas megélhetési költségekre és az egészségügy rossz állapotára panaszkodnak, ezenfelül pedig lakhatási válság alakult ki: egekben az albérletárak, sok család átmeneti szállásokon él, és ezrek váltak otthontalanná.
A választási kampány ezekről a mindennapi kérdésekről szólt, nem pedig a Brexitről vagy a GDP-adatokról, ami jelentősen gyengítette Varadkar helyzetét. A választók szociális intézkedésekre, változásra vágynak, amelyet a miniszterelnök, a 9 éve hatalmon lévő Fine Gael nevében aligha volt képes hitelesen megígérni. A felmérések szerint ezért sokan a hagyományos váltópárt, a jobbközép Fianna Fáil felé fordultak. A Micheál Martin által vezetett alakulat utolsó kormányzása ugyan katasztrófálisra sikeredett (a 2008-as gazdasági világválság idején Írország csődközeli helyzetbe került), ám azóta lassú építkezéssel visszaszerezték a szavazók bizalmát. Az előző ciklusban például kívülről támogatták a Fine Gael kisebbségi kormányát, hogy ezzel is egy felelősségteljes párt képét mutassák. A félig ellenzéki szerep azonban visszaütött, hiszen így a változás jelszava Martin szájából sem feltétlenül hatott meggyőzően. Arról nem is beszélve, hogy a Fianna Fáil és a Fine Gael már csaknem egy évszázada egymást váltják az ország élén.
A kampány véghajrájában éppen ezért tudott felemelkedni egy harmadik erő, a baloldali-nacionalista Sinn Féin, hiszen ők autentikus alternatívának mutathatták magukat. A siker jelentős részben a 2018-ban pártelnökké választott Mary Lou McDonaldnak köszönhető: irányítása alatt a határ mindkét oldalán aktív Sinn Féin bizonyos fokig képes volt maga mögött hagyni az északír konfliktus terhes örökségét. A párt az ír egységért évtizedeken át erőszakkal harcoló IRA szeparatista terrorszervezet politikai szárnyaként működött - bár ezt hivatalosan mindmáig tagadják. McDonald viszont az első olyan vezetőjük, akiről nem feltételezhető, hogy köze volt a vérontáshoz. A terrorszervezettel való ellentmondásos viszony azonban még őt is kísérti: a keddi, utolsó televíziós vitán például azzal szembesítették, hogy egyik befolyásos párttársa bűnözőnek nevezte egy, az IRA-hoz köthető 2007-es brutális gyilkosság áldozatát. Az érintett politikus, Conor Murphy északír pénzügyminiszter szerdán bocsánatot kért az áldozat családjától.
A Sinn Féin IRA-val való kapcsolata a lehetséges koalíciós partnereket is elriasztja, mindkét jobbközép párt elnöke kizárta a közösködést velük, habár a Fianna Fáil tagságának egy része nyitott lenne együttműködésre. A közvélemény-kutatások szerint a három vezető párt egyaránt 20-25% körül mozog, így valószínűleg legalább kettőjük összefogása szükséges a stabil kormányzáshoz. A legutolsó felméréseket ugyan a Sinn Féin vezette, de aligha lesz övék a legtöbb mandátum, mivel csupán a körzetek nagyjából negyedében tudtak csak jelöltet állítani.
