Hatvan éve, hogy megjelent Adriano Celentano első nagylemeze. Tizenkét számmal, köztük két saját dallal, az elsővel és az utolsóval (mármint az albumon). A nyitó sláger az előző esztendő olasz listavezetőinek egyike, az Il tuo bacio è come un rock (A csókod olyan, mint a rockzene), az utóbbi – az előadóra jellemzően – az Il ribelle (A lázadó) volt. A nálunk „cseles csávóként” aposztrofált ifjú Celentano ugyanis egyáltalán nem a dallamos itáliai muzsikát, hanem az amerikai rock and rollt kultiválta, amint azt az egész világ láthatta Federico Fellini filmremekében, az első Celentano nagylemezhez hasonlóan 1960-ban készült Az édes életben, amelyben Little Richard Ready Teddy-jét tolta a gitáros-énekes, ahogyan kell, „ezerrel”.
Itthon kicsit más volt akkoriban a hangulat: a rádió Tardos–Darvas Mambóját sugározta Kazal Lászlóval, az Én visszahozom a divatba a foxtrottot című slágert Németh Lehellel, a Papírszalvétát Psota Irénnel, a Szeretem ént („Hogy szeret? Mondja meg!”) Hollós Ilona és Korda György közös tolmácsolásában vagy az Egy, kettő, hunyd le a szemedet a Berlini Rádió Tánczenekarának nyilván sokakat megmozgató interpretálásában. A Mambó mellett forgalomba került két bugi is: a Duna-bugi a Szabó, Beamter duóval, valamint a Loreley bugi a Máday együttessel.
Celentano akkor már túl volt első rockfilmjén, A juke box gyermekein, amelynek címadó dalát maga énekelte. Mindjárt meg is állapították róla: „Tudja, miként lehet a rock and rollt olasszá alakítani.” A juke box-szám különlegessége, hogy annak az 1959-es kislemeznek az A oldalán szerepelt, amelynek másik felére került a listaelsővé avanzsáló Il tuo bacio è come un rock.
A nagy áttörést azonban 1961 hozta el, amikor a hagyományos sanremói fesztiválon Celentano előállt a 24 ezer csókkal, és nagyjából olyan hatást váltott ki vele, amilyet Szörényi Levente az 1966-os Táncdalfesztiválon a Még fáj minden csókkal. Noha a szülőket, nagyszülőket meghökkentette, sőt elképesztette, a fiatalokat magával ragadta, és meggyőzte a zsűrit is, hiszen második díjat kapott (akárcsak az Illés az idősebbeknek nagyon is „fáj, fáj, fáj”-jal).
Az átütő sikerrel kivételes sorozat indult el: a hatvanas években nem akadt olyan esztendő, hogy Celentano ne állt volna legalább egy dalával az itáliai slágerlista élén. Ez azért is volt nagy szó, mert Olaszországban a külföldi és az itáliai dalok azonos kategóriában versenyeztek; hatvanegyben például, amikor a 24 ezer csók öt hétig volt az élen, Connie Francis tíz héten át tarolt egyfolytában. Aztán 1962-ben Celentano – az éllovas hetek számát tekintve – 12:5-re verte Stai lontana da me című dalával Pat Boone Speedy Gonzalesét. A nóta címe nem feltétlenül erre vonatkozott, de még a fürge Gonzales is távol maradt tőle...
Majd 1968-ban megszületett az a szerzemény, amelyet a Neue Zürcher Zeitung ekképpen definiált: „Nem hivatalos olasz himnusz." Az Azzurro még a 24 ezer csóknál is jellemzőbb emblémájává vált Celentanónak, s hogy ez lett a legfőbb ismertetőjegye, az azért is unikum, mert a dalban is megénekelt milánói Gluck utcából származó művész lemezeiből Itáliában 120 millió, az olasz határokon túl 80 millió példányt adtak el. (Azt a kétszázát!) Ráadásul Celentano több mint negyven filmben tűnt fel; leghíresebb szerepét – Az édes élet után – az Azzurro évében bemutatott Serafinóban játszotta.
Hetvenben már a Chi non lavora non fa l'amore című dallal vezette az itáliai slágerlistát. Hazánkban akkor adták ki Qualiton-kislemezen, Vándor Kálmán magyar szövegével az Azzurrót. A korong B oldalán az Atlantis együttes két oszlopos tagja, Neményi Béla és Sankó László zsengéjét – „Sört kérek én, hej, de nagy kedvem van inni!” – zsibongta a mikrofonba Aradszky László. (Vigyázat, az Atlantisban Radics Béla is játszott, és a zenekar a hangzást illetően kitűnően interpretálta a Beatles számait. A szövegmondás már hagyott némi kívánni valót maga után, az „amerikás” Fenyő Miklós olykor egy szót sem értett a fal dumából, vagyis a fangolból...)
Az Azzurro azóta is műsoron van, akárcsak a Ready Teddy. Olykor megesik, hogy hatvan év után is édes az élet.
