Ennek az önkényesen elbeszélt történeti múltban élő és bennünket is a múltba kényszerítő kormánynak kedvenc hőse gróf Széchenyi István, aki nemcsak az osztogatás rokonértelmű fogalmává vált Széchenyi tervnek, a sárba tiport magyar tudós társaságnak: az Akadémiának, vagy a Széchenyi tervet útjára indító miniszter kedvenc fürdőjének a névadója volt, hanem a személyes példamutatás, a haza sorsáért, lakóinak felemelkedéséért való kiállás erkölcsi parancsának a megtestesítője is. Egyszóval Széchenyi gróf mindannak épp a fordítottja, az ellentéte volt, mint amit Orbánék eddig tettek, ma cselekednek és amit maguk után hátra hagynak.
Aki szinte semmit sem tud Széchenyiről az is hallott már harangozni arról, hogy a gróf birtokai egy évi jövedelmét ajánlotta föl egy „Magyar Tudós Társaság” létrehozásának a céljára 1825 novemberében, a pozsonyi országgyűlésen. Ebben a nemeslelkű felajánlásban is csak a családi hagyományt folytatta, hiszen édesapja, gróf Széchényi Ferenc volt a Magyar Nemzeti Múzeum létrehozója 1802 novemberében. A valódi grófok tudták, hogy vetni ősszel kell, talán ezért választották a novembert a nemes célra való felajánlásaik idejének. Aki pedig más javára még semmit sem ajánlott, mindig csak a más javait használta, az pontosan tudja, hogy lopni nyáron kell, amikor a száraz port a szél ráfújja a tolvaj lábnyomára, és már beérett a vetés. Ezt az egyszerű, zsigeri felismerést követte az akadémiai tagsággal megáldott mostani miniszter és gazdája is, amikor a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatától és a kutatóhálózat minden vagyonától és jövedelemétől éppen 2019 júliusában fosztották meg a magyar tudós társaságot.
Adja magát az összehasonlítás, hogy amíg a gróf egy évi jövedelmét áldozta közcélra, addig a miniszter akadémikus, a főnöke és annak tudományos pontossággal a haza javainak birtokbavételén dolgozó családi köre a köz vagyonából nem egy esztendeig, de nemzedékeken át szeretnének megélni. Piti összegekért épp olyan lelkesen hajolnak le, mint az igazán nagy milliárdokért. Így a közhasznú Oltalom Karitatív Egyesület részére járó támogatás, vagy a kisegyházaknak szánt közpénzek éppúgy részét képezik a pénzvarázslatnak, mint a stadionépítésbe vándorló, vagy fociakadémiák pénztárába – onnét aztán ki tudja, hová - ömlő TAO milliárdok.
Nem pirulnak el akkor sem, amikor a színházakat, az iskolákat, az egyetemeket fosztják meg a korábbi években élvezett, az állami költségvetésből az Országgyűlés által különböző jogcímen juttatott összegeiktől, hogy azt a szívüknek kedves focira, vagy a még inkább fontos és a megfelelő kezekben lévő szállodák felvirágoztatására fordítsák. Igaz, van egy kétségtelenül igaz érvük: az általuk parasztvakításra használt Széchenyi név birtokosaival ellentétben ők nem grófnak születtek, ők nem örököltek kastélyt, birtokot, gyűjteményt. Nekik a „rangot” és cafrangot, a vele járó vagyont a politikai hatalmat megszerezve és használva, véres verejtékkel - a másokéval - kell összehordaniuk.
Ahogy a valódi gróf és a mai újsütetű gerófok között éppen 180 fokos a különbség a jövedelmük szerzésében és felhasználásában, úgy éppen 180 fokos a különbség a vagyon használatában is. Következetesek nemcsak a flow, hanem a stock kategóriákban is, így éppen ellentétesen gondolkodnak a Széchenyiekhez képest. A gróf leghíresebb írásában, a Hitelben ádáz harcot hirdetett a haladás minden akadályával szemben, amelyek között elsőként az ősiség törvényét nevezte meg, mint amely kizárja, hogy birtokára a vállalkozásba fogó nemesi birtokos hitelt vegyen fel, elzálogosítva azt. Az ősiség törvénye miatt a nemesi birtokos nem rendelkezik szabadon a birtokával, hiszen az a rokonságra, illetve végső soron – leszármazók híján - a királyra száll vissza, a családi jogközösség elidegenítés esetén akár vissza is követelheti azt. Nem volt véletlen, hogy az 1848-as forradalom eredményeit törvénybe cikkelyező ún. áprilisi törvények között Széchenyi szavára hallgatva az Országgyűlés az 1848.évi XV. tc.-ként az ősiséget eltörölte.
Orbán nem iktatta törvénybe újra az ősiséget, de törvényszöveg nélkül is tudják az ő hívei, jobbágyai a kötelességüket. Nem véletlenül, hanem Orbán ősiség törvényének szavára hallgatva adta át részesedését Spéder a „kerál” (Parti Nagy) által kijelölt Schmidt Máriának, vagy éppen a bankrészvényeket az ország Mészárosának. Nem véletlenül, hanem Orbán ősiség törvényének a szavára hallgatva adta át az addig gőzgépként dolgozó Közgépet Simicska Nyerges Zsoltnak. Nem véletlenül, hanem Orbán ősiség törvényének a szavára hallgatva adták be a „közösbe”, akarom mondani a Közép-európai Sajtó és Média Alapítványba az Echo Tv, a Magyar Idők, az Origo, az Opus Press gazdái értékes tulajdonukat, hogy azután az átláthatatlanságát megalapozva nemzetstratégiainak minősítse azt a „kerál” hogy palástja alá rejtse el.
A vallási türelem dolgában se árulnak egy gyékényen a Széchenyiek, meg a mai álgerófok. Széchenyi István hithű katolikus volt, mégis teljes erejével segítette, hogy ne csak az alsótábla, hanem az arisztokraták is támogassák a bevett keresztény felekezetek egyenjogúságát (1848. évi xx.tc), de még a papi tized eltörlését is (1848. évi XIII. tc.). Széchenyi liberális katolikus volt, akinek a jogbiztonság és a tulajdonbiztonság a polgári élet minden területén fontos volt. Orbán és álgerófjai és álkeresztényei számára a vallási türelem – hozzáteszem, semmilyen türelem – nem létezik, kényük és kedvük szerint, azaz pontosan a hatalom megtartásától vezetve tesznek különbséget elsődleges fontosságú és futottak még vallások és egyházak között. Ha kell, előrángatják a „házi zsidaikat”, ám ha kell, nem restellnek „jelet írni a falra”, hogy elnyerjék az antiszemita támogatók rokonszenvét.
Széchenyi, aki kora egyik vezető arisztokratája volt, a polgári szabadságjogok és a nemzetiségi egyenjogúság tekintetében messze túltett még a nagy demokrata Kossuthon is – aki erőszakkal akarta eleinte a nemzeti nyelvként elismertetett magyar nyelvet a nemzetiségek joggyakorlására, kötelező oktatására is kiterjeszteni -, amivel élesen állna szemben az úgymond demokrata (noha illiberális) Orbánnal. Nincs olyan zongora, amelyen azt a sok oktávnyi távolságot le lehetne játszani a gróf Széchenyinek a nemzetiségek tisztelete és felemelkedése érdekében kifejtett tevékenysége és Orbán gyújtogató nacionalizmusa között. Igaz, Széchenyi számára a Kárpát-medencének a monarchia jogara alatti fejlődése volt a fontos, Orbánnak pedig a nemzetgyarapító szerepében való fehér lovas tetszelgés, amikor „a minden megtörténhet” szövegével riogat a Krím orosz megszállása, Ukrajna putyini felosztási terveinek kiszivárgása idején tartott tusványosi beszédében.
Széchenyi munkáiban – elsősorban az 1833-ban megjelentetett Stádiumban - világosan hitet tett a polgári demokrácia, a szabadelvű értékeknek az alkotmányosság átalakításában játszott elsőbbsége mellett. Amikor a Stádiumban 12 törvény megalkotását véli szükségesnek, így a már említett ősiség eltörlése, illetve a kilenced és a robot megszüntetése mellett (ld. Hitel) a törvény előtti egyenlőséget, a közteherviselést és a nem nemesek birtokszerzési jogának elismerését követeli. Orbán és álgerófjai a törvény előtti egyenlőséget naponta tagadják, amikor ügyészeik rendre elnézőbbek saját párthíveik korrupciós cselekményeivel szemben, megakadályozzák az adó felhasználásának az Országgyűlés általi ellenőrzését – ami szintén Széchenyi egyik követelése volt -, végül Széchenyi elveivel szemben (aki az ipar és a kereskedelem minden korlátjának az eltörlésére buzdított) megkülönböztetik a nekik járadékjövedelmet hajtó belső piacon működő cégeket és az exportőröket - akiket nem tudnak uralmuk alá vonni -, amivel korlátokat építenek külön adókkal, szabályozással.
Széchenyinek a szabad polgár eszmény és érték, a polgári Magyarország elérendő cél, addig Orbán álgerófjainak - ahogy azt ideológusuk, G. Fodor Gábor kikottyantotta - csak „politikai termék" volt. De egyszer az álgerófok is eltűnnek, mert hazánkra is igaz, hogy „egy bizonyos szint fölött, nem süllyedünk bizonyos szint alá.” (Esterházy Péter)
A szerző közgazdász