Azt nem lehet mondani, hogy a köznevelés, általában az oktatás rendszere állóvíz lenne. A rendszer minden területén van valamilyen változás, amely vitákat vált ki. A vitatott ügyek versenyében a dobogó legfelső fokát - erős küzdelemben a szakképzés soros átalakításával, de minden kétséget kizáróan - a Nemzeti alaptanterv foglalja el. Nem is lenne ezzel baj, ha a viták a döntéseket megelőző fázisban jelennének meg. Szakmai szervezetek, szakemberek, érdekeltek és érintettek mondhatnák el érveiket, amiket a döntéshozók mérlegelnének, és minél nagyobb számban hasznosítanának is. De ez az illiberális valóságban nem így van. Erre példa a Nemzeti alaptanterv is.
A Csépe Valéria akadémikus vezette szakértői csapat által készített tervezetet nem tartotta a kormány – igazából nem tudjuk, csak sejtjük, ki – elég „nemzetthy”-nek, ezért annak átdolgozásáról döntöttek. Titokban készült az új változat, amely a minap meg is jelent. Szakmai szervezetek részletekbe menően bírálják, még Hoffmann Rózsa kreálmánya, a Nemzeti Pedagógus Kar is alkalmatlannak tartotta arra a funkcióra, ami egy nemzeti alaptantervtől joggal elvárható.
A Nemzeti alaptantervvel csak három probléma van. Nem nemzeti, nem alaptanterv, és nem egy demokratikus, hanem egy autokratikus nevelési-oktatási rendszert körvonalaz.
A köznevelés a szakképzéssel, a felsőoktatással és a felnőttképzéssel együtt – fogadjuk most el a terminológiát - nemzeti ügy. Nem pártpolitikai, még csak nem is kormányzati, hanem az aktuális kormányon és a mögötte lévő párt érdekein túlmutató, az egész nemzetet hosszú távon érintő ügy. Emiatt bármilyen változtatás esetében indokolt a nemzeti konszenzus kialakítása. Viták, érvek, az álláspontok mérlegelése, belátás, megértés, elfogadás – egy demokráciában akár éveket is jelenthet a sikert előrevetítő konszenzuális döntés folyamata.
A Nattal kapcsolatban nem ezt láttuk. A Csépe-féle Nat módosítását semmilyen nyilvános eszmecsere nem kísérte. Ez van, kapta a pedagógus-szakma, szeressétek, és ha nem szeretitek, akkor is ez van – üzente Orbán minisztere. Nincs értelme a részleteket boncolgatni. A dokumentum nem a nemzeti tudáskincs szakmailag hitelesített javait tartalmazza, nem tudja maga mögött a szakma széles körének támogatását, e Nat kapcsán nem beszélhetünk egy pillanatig sem nemzeti konszenzusról.
Az alaptantervnek mint műfajnak a köznevelés rendszerében meghatározott helye, szerepe van. Magyarországon a múlt század 80-as éveinek közepén a monolit, tanterv-utasítás alapú oktatási rendszert felváltó törekvések részeként jelent meg a követelményrendszer új eleme, az alaptanterv, annak szüksége. Gazsó Ferenc és a vele együttműködő szakértői kör, majd 2010-ig az egymást váltó kormányok az iskolák, pedagógusok önállóságát, a helyi nevelési feladatokra adható helyi pedagógiai válaszok, a nevelés helyi rendszereinek kialakítását tartották fontosnak, lépésről-lépésre e rendszer működésnek, szabályozási keretének részleteit dolgozták ki. Ennek volt egyik fontos pillére az iskolák saját helyzetére fókuszáló pedagógiai program, melynek részeként az iskolák pedagógusai kidolgozták a helyi tantervet. A nemzeti alaptanterv volt e tanterv másik pillére, azok a tudások- ismeretek, képességek, készségek, kompetenciák, melyekkel minden magyar iskolában tanuló gyermeknek találkoznia kellett. Erre a nemzeti alaptantervre épültek tehát a helyi tantervek. Hosszú előkészítő munka után 1995-ben jelent meg az első Nat. Bevezetése, a helyi tantervek kidolgozása, az ehhez a rendszerhez igazodó infrastruktúra kialakítása – tankönyv, taneszköz, pedagógus továbbképzési rendszer, tanácsadás, információszolgáltatás – is két évet vett igénybe. A jogi szabályozás arra is kötelezte a mindenkori oktatási kormányzatot, hogy a Natban foglat követelményeket rendszeresen felülvizsgálja, és ha szükséges, módosítsa.
A 2010. évi politikai fordulat gyökeres változást hozott az iskolák világában is. Az orbáni centrális erőtér elmélete a nevelési-oktatási rendszer kapcsán határozott központosítás formájában jelent meg. Szépítően fogalmaznak azok, akik ezt a folyamatot konzervatív fordulatként értelmezik. Ez egy a modernizációval ellentétes, múltba merengő, egy politikailag és szakmailag letűnt korszak világát visszahozó változássorozat volt. Míg korábban a gyermekek és a velük kapcsolatos nevelési-oktatási feladatokat megoldó iskolák álltak az oktatáspolitika középpontjában, addig a 2011. évi köznevelési törvény elfogadását követően az oktatáspolitikai akarat vált első számú fontossággá, az, hogyan teremthetők meg az oktatási rendszeren keresztül is az orbáni hatalmat hosszú távon biztosító társadalmi viszonyok.
Leglátványosabb és legvitatottabb, eredményét tekintve a legtöbb kérdést felvető eleme e folyamatnak az iskolafenntartás és tanügyigazgatás központosítása, a KLIK néven ismertté vált intézmény létrehozása. Természetesen az osztálytermi munka részleteinek szabályozása, a tantervi központosítás, ehhez kapcsolódóan a tankönyvrendszer államosítása is része volt a centralizációnak. A helyi tanterveket felváltották a központilag kidolgozott kerettantervek és a hozzá rendelt egyentankönyvek, melyeket kötelezően alkalmazni kellett. Ebben a centrális, elvárási szinten uniformizált rendszereben az alaptanterv elveszítette létjogosultságát. Az osztálytermi munka tartalmát a tantervi szabályozás megváltoztatásával ezt követően nem az iskolák pedagógusai alakították a helyben megoldandó pedagógiai feladatok és a helyi körülmények figyelembe vételével, hanem azt is központilag határozták meg.
A most közreadott „alaptanterv”, figyelemmel a világnézeti-politikai nevelést visszahozó tartalmakra, előírásaira, műfaját tekintve sokkal inkább a múlt század hatvanas éveit idéző „tanterv és utasítás”. Különösen, ha ezt a dokumentumot a köznevelési rendszer egyéb elemeivel együtt értelmezzük. A törvény, az iskolafenntartás-tanügyigazgatás, a tankönyvrendszer, a pedagógusok értékelési és minősítési rendszere e követelményrendszerrel, az oktatás jogi szabályozásának társadalmi egyeztetése, pontosabban annak teljes hiánya, még a Nemzeti Pedagógus Kar létrehozása is, összességében egy autokratikus politikai rendszer autokratikus nevelési-oktatási rendszerét testesíti meg. E rendszerben az iskolai munka most ismertté vált tantervi követelményei nem a gyermeki személyiség kibontakozását, a felnőttkori boldoguláshoz szükséges tudások elsajátítását, hanem az árvalányhajas keresztény-nemzeti hatalom elfogadását szolgálják.
A szerző pedagógus