Nem tudom, minek volt rosszabb lenni a héten: heteroszexuális, keresztény fehér férfinak, Niedermüller Péternek vagy két Srí Lanka-i pékmesternek Gyergyóditróban, de gyanítom, leginkább az utóbbiaknak. Őket ugyanis nem védi semmi, ha rájönnek, hogy el akarják venni a gyergyóiak munkáját. A két aljas pék egy borongós januári délutánon érkezett a romániai Hargita megye északi csücskében fekvő Ditróba (másként Gyergyóditró, románul Ditrău, németül Dittersdorf, szászul Dittrichderf). Eredetileg nem ide készültek. A falujukban jó előre figyelmeztették őket, hogy ha Európába mennek, két dologtól óvakodjanak: a szingalézektől és a magyaroktól. Egy nagyon bölcs kuruzsló, aki jóban volt az egyikük papájával, mesélte, hogy egyszer Magyarországon járt egy VIT-delegációval, és nagyon megverték. Azt hitte, rájöttek, hogy tamil, de kiderült, hogy csak cigánynak nézték.
Az öreg kuruzsló egy Svájc nevű országról beszélt nekik, ahol nagy hegyek, zöld legelők és kedves, bár tartózkodó emberek honosak. Az őket fuvarozó barátságos embercsempészek a brassói főtéren pakolták ki őket a furgonból. Körbemutattak, és közölték velük: ez itt Svájc, most már boldoguljanak maguk. Egy hónapig kuporogtak egy papírdobozban a szeméttelep mellett. Esténként a kukákban talált lisztmaradékból, esővízből és a margarinosdobozok maradékaiból gyúrtak lepényt, amit aztán bontott téglákon megsütöttek. Először csak a közelben lakók jöttek oda kíváncsiskodni, mondván, ilyen finom kenyérillat azóta nem volt errefelé, amióta meghalt az öreg Feinbacker bácsi. Az idős pékmester nagyapja még Ferencjóska idején települt ide, és ő tanította meg a brassóiaknak, milyen a jó kornspitz.
A két sötétbőrű idegen lepényének híre ment, néhány lagziba is meghívták őket, de abból nemigen lehetett megélni. Elvállaltak mindenféle munkát, építkezésen dolgoztak, takarítottak a vágóhídon, sőt egyszer a fiatalabbikat arra is megkérték, hogy tartson workshopot az indiai konyháról egy brassói ifjúsági klubban. Akkorra már egy kicsit románul is beszélt, és próbálta elmagyarázni, hogy fogalma sincs az indiai konyháról, de mivel annyira még nem beszélt jól románul, nem értették, mi a gondja.
Ekkor talált rájuk egy munkaközvetítő, és kiközvetítette őket a ditrói pékségbe. A pékmester elégedett volt velük, kora hajnalban érkeztek, mindig pontosan, amikor még sötét volt odakint. Nem látta őket senki. Este, amikor elmentek, ugyancsak sötét volt. A baj akkor történt, amikor az idősebb Srí Lanka-i óvatlanul kiment dohányozni az udvarra, és a szomszéd házból meglátták. Másnap kitört a pánik. „Migránsmentes Ditrót akarunk. Nem fogjuk engedni, hogy elvegyék, ami a miénk” – mondta határozottan egy hölgy a helyi lapnak, kezében egy különösen finom lepénykenyérrel.
A községháza előtt feldühödött ditróiak követelték a polgármestertől, hogy vallja be: hány migránst rejteget még a város az emberek pénzén?! A polgármester egy ideig állta a sarat, például azzal érvelt, hogy sok ditrói is más országban keresi a kenyerét, és „ha őket is így fogadták volna külföldön, most nagy bajban lennének”.
Végül mindenki nagy megelégedésére a helyzet megoldódott. A két Srí Lanka-it felfedezte egy olasz pizzasütő mester, és kivitte magához Palermóba. Jól keresnek, szép családjuk van, és kiválóan megtanultak olaszul. A ditrói magyarok nagy győzelemnek nevezik azóta is, hogy sikerült megmenteniük a települést a migránsoktól. Különösen most, amikor a kínai koronavírus ante portas.
Pék egyébként azóta sincs, ha hallanak valakit, aki fehér, keresztény, magyar, heteroszexuális és semmiképpen sem Niedermüller Péter, szóljanak.
