Minden május 30-án, több mint fél évszázadon át ugyanazt a pár kopott bakancsot húzta fel. Azt, amelyik 1961-ben is a lábán volt, amikor agyonlőtte Dominika véreskezű diktátorát. Antonio Imbert (1920–2016) élete végéig büszke volt tettére, minden évben megünnepelte a késő tavaszi évfordulót. Hazájában nem is merényletként emlékeznek a zsarnokölésre, hanem úgy nevezik: ajusticiamiento, azaz kivégzés; mintha ítéletet hajtott volna végre.
Rafael Trujillo hosszú rémuralma (1930–61) a múlt század legsötétebb fejezetei közé tartozik, még latin-amerikai mércével is kirívó. A Vezér (El Jefe) piti bűnözőből lett katona, később tábornok, végül egy puccs után államfő. Nem tűrt ellentmondást. Politikai perekre sem vesztegette az időt: akit elhurcoltak, annak a holtteste gyakran cápák martaléka lett a Karib-tengerben. Hadseregének parancsot adott a Haitiről érkező fekete bevándorlók tömeges lemészárlására. Hatalmát manipulált választásokkal igyekezett szalonképessé tenni.
Személyi kultusza túltett kortársáén, Sztálinén. Önmagáról nevezte el az ország legmagasabb hegycsúcsát, a fővárost, Santo Domingót pedig Trujillovárosra (Ciudad Trujillo) keresztelte át. Szobrát kötelezően felállították a nagyobb településeken. Kedvelte a hangzatos címeket, így lett a hivatalos propagandában a Haza jótevője. Volt egy jelszava, ami nem hagyott kétséget, mihez tartsák magukat az alattvalók: „Isten a mennyben, Trujillo a Földön” (Dios en cielo, Trujillo en tierra). Az önjelölt földi isten jobbkeze egyébként magyar volt: a keceli születésű fegyvergyáros, Alexander Kovács (1888–1957).
Az Egyesült Államok szégyenletesen sokáig támogatta e förtelmes állami terrorizmust. Megbuktathatta volna vállalhatatlan szövetségesét, de hidegháborús logikával inkább eltűrte, nehogy helyette kommunisták kerüljenek hatalomra, ahogy a szomszédos Kubában történt. A dominikaiak nem remélhettek külső segítséget. Egy maroknyi összeesküvő felismerte, ha változást akarnak, csak magukra számíthatnak. Vakmerő tervüket éjszaka, az országúton hajtották végre.
A diktátor vidéki rezidenciájára tartott fiatal szeretőjéhez, amikor Chevroletjét leszorították az útról, tüzet nyitottak rá. „Trujillo megsebesült, de még tudott járni, úgyhogy újra belelőttem”, emlékezett Imbert. A merénylők többségét gyorsan elfogták, és sok gyanútlan rokonukkal együtt kiirtották őket. Ám a tébolyult bosszúhadjárat már a végvonaglás volt, mielőtt a betonsziládnak tűnő rendszer a Vezér nélkül összeomlott. E drámai napokban játszódik a Nobel-díjas Mario Vargas Llosa hátborzongató regénye, A kecske ünnepe.
„Egyetlen módja volt, hogy megszabaduljunk tőle: ha megöljük”, fogalmazott élete egyik utolsó interjújában Antonio Imbert, aki az olasz konzul lakásán rejtőzködve élte túl a megtorlást. A diktatúra bukásával az ítéletvégrehajtóból nemzeti hős lett. Arra volt a legbüszkébb, hogy egyszer a buszsofőr fölismerte, és nem fogadott el tőle pénzt a menetjegyért. Négy éve, május 31-én halt meg, egy nappal azután, hogy utoljára viselte a kopott bakancsot.