Hivatalos levelet kapott Varga István. Autoritatea fiscală volt a titokzatos feladó. Mivel csupán két éve történt meg az impériumváltás, Pista sem tanult meg oláhul. A szinte teljesen magyar nyelvű kalotaszegi környezetben a maroknyi román lakosság is anyanyelvi szinten beszélt magyarul. A levelet végül a sztánai pap fordította le. Kiderült, hogy Pistát a bánffyhunyadi adóhivatal várja vendégül, mert „impozit” elmaradása van.
– Jámbor! Mozsár! – hajtotta ki Pista a bikáját és az ökrét, hogy a szekere elébe fogja.
A következő, keddi napot választotta az utazásra, mert ilyenkor tartották a hunyadi heti vásárt. Felültette a szekérre a család apraját-nagyját, hogy amíg a hivatalban végzi dolgát, az asszonyok áruljanak valamit, jussanak egy kis pénzhez, a gyerekek pedig világot lássanak.
– Csá kedves, csá! – suhintott a két lomha jószág közé bőrostorával Pista.
A szekér elindult Bánffyhunyad irányába. A hivatalban azonban magyarul semmit nem értő olténiai tisztviselő fogadta Pistát, tolmácsot kellett keríteni, hogy tisztázzák a helyzetet.
– Te, asszony, alig értette meg ez a regáti adóbeszedő, hogy én a Bápó Varga István vagyok, nem a másik, hiszen a faluban él még egy másik Varga István, akinek, igaz, nincs gúnyneve, de bizony neki vannak adóelmaradásai, nem nekem – panaszkodott már odahaza feleségének a megjáratott Pista. – Nem tudja mi az, hogy gúnynév, amely szerint különbséget teszünk egymást között, mert az irataiban csak a hivatalos nevek szerepelnek! – folytatta felháborodottan Pista.
– Ne is törődj vele Pista, lezárult az ügyed – igyekezett megnyugtatni férjét Rózsa.
Rózsi már tizenkét éve élt a kis Sztána faluban. Egy mezőségi mezővárosból származott. Székről. Megismerte az új faluját és mivel takaros, dolgos asszony volt, a falu is elismerte őt.
– Pista, mondd, miért használnak nálatok ilyen furcsa gúnyneveket? Pajszi, Kolléga, Vótbíró, Finánc, Pugyi, Piciri, Kökény, vagy itt vannak a Mitugrászok, vagy Dikmók, akik végül egy családban egyesültek. Hogyan kapták ezeket a neveket? – érdeklődött az asszony, miközben témát váltott, de mégis maradt a gúnyneveknél.
– A Mitugrász egy lakodalomban a cigánybanda elé pattant és azt kezdte énekelni, hogy „Ki vagyok én, ki vagy te?” miközben figurázott. Mindezt a mulatság legelején. Persze, hogy a násznép felfigyelt rá, hogyan rúg ki a hámfából és azonnal gúnynevet aggatott rá. Minek ugrált még a tánc előtt? Így lett „mit ugrálsz”-ból, Mitugrász – kacagott Pista.
– És mit jelent a Dikmó név? – kérdezősködött tovább Rózsa.
– Dikmó egy keresztelőn szólt oda a tetvészkedő cigány muzsikusokra hangosan cigányul, hogy a vendégsereg is meghallja, hogy nézzenek oda, mit csinálnak. Magyarul: nézz oda, ember! Vagyis dik mo! Így ragadt rá a Dikmó név – mosolyog Pista.
– És mi a szomszédunk, Kukukk Császár István története? – kezdte élvezni férje meséit Rózsa.
– Úgy tudom, már a harmadik nemzedék óta egyformán Császár Istvánnak hívják őket. A nagyapja kapta a Kukukk gúnynevet még annak idején, amikor Basa nagygazdánál napszámban dolgozott. A munkájáért egy véka tengerit, egy véka búzát, egy liter szilvapálinkát és fél tábla szalonnát kapott. Pontosabban a szalonnát majd akkor vehette át, amikor a kakukkmadár először megszólal, hiszen akkorra érik be. Te is tudod, hogy a disznót télen vágjuk, akkor sózzuk, füstöljük a szalonnáját, amely kora tavaszra érik be.
– Így sem értem, Pista, miért ragadt rá ez a madárnév? – faggatózott tovább Rózsa.
– Császár István nem kapta meg azonnal a szalonnáját, de szegény emberként fűlt rá a foga erősen. Éhes volt. Végül úgy döntött az öreg Császár, hogy felmászik a Basa kertjében álló fára és maga fog kakukkolni. Meg is tette, majd bekopogott a gazdához, azzal a kérdéssel, hogy hallotta-e Basa a kakukkmadár hangját. Mire Basa csak ennyit válaszolt, „nem csak hallottam fiam, de láttam is a jómadarat…”
