A vége főcím azzal kezdődik, hogy a rendező a saját nagyapjának, Alfred H. Mendes naplóiból és történeteiből dolgozott. Ezek, a látottak alapján, minden bizonnyal rövid, a traumatikus felejtés miatt emlékfoszlányok irodalmai alapként szolgálhattak csupán, mert a film cselekménye konkrétan tőmondatos: 1917. április 6-án, két Franciaországban harcoló brit őrvezető, Blake (Dean-Charles Chapman) és Schofield (George McKay) senkiföldjén átkelve el kell juttatniuk egy levelet a frontvonalra. Klasszikus akciófilmes szituációteremtés. A háttér, hogy megüzenjék, ne támadjanak a visszavonulást csapdaként alkalmazó németekre. A történet ezen felül nem mond semmi olyat, amit eddig nem láttunk volna háborús filmekben, jelesül, hogy sokszor futni kell a túlélésért és a harc áldozatokkal jár, azaz pont a személyesség hiányzik belőle, amit a rendező feliratokkal hangsúlyozna.
Ami miatt viszont csak szuperlatívuszokban muszáj beszélni az 1917 kapcsán, az Roger Deakins operatőri munkája. Mendes direktori koncepciója ugyanis az volt, hogy az egész filmet úgy forgatja le, hogy az egysnittesnek tűnjön. Miközben képileg nem lehet belekötni a megvalósításba – egy nem filmvágásban jártas néző tényleg egységesnek érezheti a látottakat – a technikai bravúroskodás nem mindig használ a mű integritásának. Olykor tényleg lenyűgöző, amit látunk, különösen a lövészárokban és egyéb szűk terekben rögzített szcénák, ám nem lehetséges két órán keresztül lenyűgözni. Az adott forma miatt, melynek lényege, hogy folyamatosan hőseinkkel mozog és robog a kamera, Mendes a maximumra pörgette az akciót, ám ez nem tett jót az emberi pillanatoknak, amikor karaktert kell építeni. Amikor ugyanis szuperhősöket látunk, akik épp maximumon futják a heroizmust még teljesen elfogadható a formalizmus, ám amikor dialógusok uralják az adott jelenetet, az egész koncepció zsákutcának tűnik. Egyszóval, a technikai zsenialítás mindent maga alá gyűr, ami a teljes játékidőt végig ülve joggal eredményez nem kevés frusztrációt a befogadói oldalon. Az, hogy az 1917 az ígéretes premissza után nem képes mitikussá válni, hanem megragad a háborús szimulációs és a látványorgia terén megbocsáthatatlan rendezői hiba.
Amennyire Christopher Nolan Dunkirkjének az esetében hitelesen nyomasztó volt a folyamatos harc az életben maradásért, Sam Mendes esetében a varázslat csak a szemnek kedvez, a léleknek kevésbé. Az egysnittes őrület is sokkal jobban működik, ha csak a hihetőség szintjén használják, mint például Erik Poppe rendezte Utoya, július 22. című drámájában, ahol a kamera együtt „lapul” a protagonistával és nem előtte fut háttal, mint amikor az 1917-ben azt látjuk, hogy a becsapódó aknák előtt fut a levéllel a katonai postás. Mindezen túl nagyon sok klasszikus film juthat eszünkbe a 1917 kapcsán, melyek részeiben sokkal markánsabbak, mint Mendes mindent egyben kockáztató ars poeticája. Bosszantó. Felettébb bosszantó.
Info
1917 - Forgalmazza a Freeman Film
