Véletlen kód működés közben
Viktor Pelevin: iPhuck10
Disztópikus sci-fi – erős társadalomkritikával és valóságértelmezéssel. Pelevin jövőkönyvét valószínűleg csupán az általa is leírt műkritikusi megszokások miatt nem William Gibson és Philip K. Dick művei mellé sorakoztatják a könyvesboltok polcain a sci-fi felirat alatt. Vagy Gibson és Dick műveit nem az övéi mellett a szépirodalmi részlegen. De bárhogy is, Pelevin munkái az orosz irodalmi felmenőin kívül vastagon támaszkodnak az említett amerikai szerzők évtizedekkel ezelőtt már megálmodott témáira: a jelenünktől csupán pár árnyalat évnyi különbséggel a jövőben játszódó digitális-fogyasztói társadalmi konstrukciók visszásságaira és a világérzékelés szimulációs voltára. Az elbeszéléstechnikája talán kifinomultabb – de lényegében már megalkotott szöveguniverzumokra hagyatkozik…
Pontosan úgy, mint az iPhuck10 című könyv legfőbb elbeszélője, Porfirij Petrovics. Ő/az/? egy kódtömeg, egy rendőrségi nyomozó algoritmus (hivatalos nevén: ZA-3478/PH0 build 9.3 – maradjunk az „aki”-nál, bár „én”-nel egyáltalán nem rendelkezik), aki egyben detektívregények elismert és (önmaga által) bestselleristának tartott szerzője, a legsikeresebb művét, A rejtélyek bárkáját vagy 128-an olvasták. A bűnesetek számára pár tizedmásodperc alatt átlátott összefüggéseinek történetét minden alkalommal szinkronkrimivé író „transznemű” algoritmust előszeretettel kölcsönzik ki a rendőrségtől a legkülönfélébb célokra: hol nyomozni, hol csak egy szintetikus szexbábuba töltve meggyalázni általa a felsőbb hatalmakat. Nos, amellett, hogy az ő egyik írói fogása a metanarratív elbeszélésmód: azaz minden regényírói metódusról, amit „elkövet”, előre tájékoztatja az olvasót, a szöveginek létrehozásában a neten keresztül az egész világirodalomra támaszkodhat. Mivel csupán egy szöveggenerátor, értelem nélkül, a nyelvi logika és az előfordulási sémák alapján szövi mondatait, ironikusan épp úgy dolgozik, kevés különbséggel (már ha van), mint egy emberi, énnel bíró író. Az iPhuck10 egy új könyve a sok közül.
A XXI. század végi történetben Porfirijt kikölcsönzik egy művészettörténeti projekthez, az évszázad eleji-közepi műtárgyak után kell kutakodnia egy kurátor, Mara utasításainak megfelelően. Kezdetben. Aztán jönnek a csavarok a szimuláltnak tételezett világunk létező(?) összes terepén – szexbabástól (iPhuck az univerzális kopulációs modell neve), művészettörténet-, film-, irodalom- feminista-, filozófia-, politika- és társadalomkritikástól. Irtó viccesen, (ön)ironikusan, néha már-már, a túlzások miatt, fárasztó módon. Plusz a metanarratíva hatványozódása miatt sokszorosan furfangosan, hiszen a minden szinten kirakatba tett irodalmi fogások valóban megvalósulnak, illetve valóban nem valósulnak meg vagy nem úgy, ahogy ígérte az elbeszélő – és a metanarratíva itt már hívható bátran negatív vagy pozitív feedbacknek. Az elemző kritikusok mindenesetre felköthetik a gatyájukat, mert annyira aknásított a terep a szerepeltetésük és a kritikai lehetőségeik bemutatásával, hogy könnyen tükörlabirintusban érezhetik magukat, ahol önmagukat és minden leírt szavukat is végtelenül torznak láthatják. Már ha ők maguk – tegyük föl – nem algoritmusok.(Ford. M. Nagy Miklós. Helikon, 2019. 484 o.)
Maradjunk most ezért csak a felcsigázás terepén: a kiépített háttérvilág bemutatásán, ami szintén érdekes. Az észak-amerikai kontinens uniója kettévált, a rabszolgasorból származó utódok gandzsázó liberális államalakulatára, illetve a fehér demokrata-konzervatív félre, a polgárháborús helyzet mindennapos. Eurázsiát három hatalom uralja: a muszlim Kalifátus a mai EU területén (Anglia kivásárolta magát), az oroszok vezetésével az egykori szovjet tagországokkal kooperáló új EU, illetve keleten a kínaiszerű formáció. Oroszország ismét monarchia, VI. Arkagyijt, az uralkodót részben egy bajuszsörte genetikai állományából konstruáltak – biztonsági intézkedésként 11 klóntestvérével együtt.
A társadalmi beszédet a végletes pc, a reklámok, illetve az egyesített világbank koordinálja; az emberek közti szexet kriminalizálták, már mindenki csak virtuális és szilikon vegyített szexpartnerrel (egy egylyukú iPhuckkal) hódolhat az élvezeteknek, légyen bármilyen nemű és vonzalmú, beleértve a legalizált zoofiliát is. Pelevin–Porfirij a patriarchális pornó feminista kritikájának attitűdjei ellenében és mentén (túlhabzásait kifigurázva, végletekig víve, lásd keretes írásunkat Amanda Lizardról–Andrea Dworkinról) rendkívül szókimondó és ötletes (elég csak a kitömött állatokkal való aktusra vagy egy jellegzetes londoni piros telefonfülkével elkövetett anális penetrációra utalni…). A „transzhumán”-kompatibilis programokkal való szerelem is mindennapos (és ez sem újdonság a sci-fi irodalomban, ugye?)…
Mindazonáltal a valóság (én) érzékelésének, az emberi (szenvedésteli) lét és értelem véletlenszerűségének, konstrukcióinak, lehetőségeinek taglalása afféle mázként vagy kéregként vonja be ezt a talán fraktálszerűen felépülő regénybeszédet (netán mindennek ez lenne a törzse?) – egész hatásos és humoros módon. (Ford. M. Nagy Miklós. Helikon, 2018. 477 o.)
Csigák és gyíkok világtudata
Viktor Pelevin: Titkos pillantások a Fudzsi-hegyre
Végtelenül (és azon is túl) antiromantikus regény. Egy az evilági élvezetekbe belefáradt, buddhizmussal kacérkodó orosz oligarcha és a testi örömszerzés kellékéletéből kiöregedett, az ultrafeminizmus mágiáját hasznosító szintén orosz szexjátékszer nő boldogságkeresése, egymásra találása. Mindenféle nyugati high-tech és keleti, valamint ősi bölcsedelem bevonásával, a tudat és a világ, a létezés és az észlelés alapkérdéseinek megpendítésével. A narrációszerkezet és -technika játékos, már-már Möbius-szalagszerű használatával. De miért van olvasásakor az az érzésünk, hogy a szerző egy 20 centis kokaincsík felszívását követően rendkívül jól szórakozik mindeközben, vigyori arccal üdvözülten szemléli az erőfeszítéseinket, valahol a messzi-messzi lakhelyén? Hogy szórakozik velünk és rajtunk? Ugyanakkor megadva nekünk is a szórakozás élményét – mert a könyv tagadhatatlanul mulatságos – a lét komikotragikus tükröződéseinek giccsesen komoly felmutatásával.
Fjodor Szemjonovics bár a Forbes-listák végén szerepel még, mivel gazdagsága dollárban mérve csak alulról súrolja a milliárdot, azért van mit a tejbe aprítania, szintén jachttulajdonos szintén orosz oligarcha barátaival közember számára elképzelhetetlen gazdagságban dúskál, hatalom, pénz, szex, kokain terén nincs hiányérzete – a földi paradicsom minden élvezete megadatott számára. Mégsem boldog – mindenen túl van, fásult, már nem elégíti ki semmilyen evilági élvezet, mindez számára unott, napi rutin. Ő pedig boldog akar lenni – mindenáron. Épp jókor toppan be hozzá a minden áron, azaz jó pénzért boldogságot kínáló start up cég, a Fuji e marketingese, aki egy emo-pantográf nevű készülék segítségével buddhista szerzetesek agyhullámait képes közvetíteni a szolgáltatást igénybe vevő kőgazdagok számára, hogy a megvilágosodás stációit élvezhessék, anélkül, hogy évtizedekig szorgos meditációt végeznének (a haikuban megénekelt Fudzsijamára felmászó csiga mint szimbólum „kicselezése” a cél). A tudat meghekkelése révén be is köszönt a nagybetűs boldogság, egy időre… Ám mivel a világérzékelés, a legfőbb érzékszerv, az agy tudatkivetülései megváltoznak, a mindennapi valóság is elvész, és ami a legfőbb, félő, hogy az én is odalesz. Egy oligarchának pedig nincs félelmetesebb, hiszen ha csak a vagyonát veszíti el, az újra megszerezhető, ám, ha nincs, ki megszerezze, mert eltűnik a persona, akkor az maga a vég. A kérdés, mennyire reverzibilis a folyamat: mit neki boldogság, én-ként akar létezni.
A start upnak erre is vannak ötletei…
Ahogy másnak is, egy közszájon értett perszónának, azaz Tánya Oszipovának, aki egykoron Fjodor (Fegya) általános iskolai társa volt, híres szépség, aki után mindenki vágyakozott, ő pedig nem is vágyott e vágyaknál többre, csak arra, hogy ezt anyagiakban is kifejezzék a férfiak. Amikor aztán a start up cég egy tudat-emlékezet felmérő előzetes kísérletbe bevonja a már negyven is elmúlt, veterán playmate-et, a megaláztatást követően ő is új utakra lép. No, nem a dolgos mindennapokban látja az érvényesülést a szexmunkapiacról kiszorult nő, hanem a bűnbaknak kikiáltott patriarchális világ ellen lázad fel, s az ősi matriarchátus mágikus-ősvaginális (iguana-gyík szimbólumú) kultuszában keresi és sajátítja el a bosszúállás lehetőségének eszközét (közelebbről a pussyhook, azaz a pinakampó módszert).
A fejtágítást követően a tudata is kitágul, Fegya történetével párhuzamosan futva ő is a tudat-világ-érzékelés narrációinak újrarendezését tanulja el – így nem véletlen, hogy egymásba akadnak… a narrációs szálak. Sőt a nőé irányítja, felülírja a férfiét – a férfi létét a könyv egymásra következő fejezeteiben.
Pelevin a fordításnak köszönhetően precíz magyar mondataiba nehéz lenne belekötni, annyira simulékonyak, oly remekül használják és hasznosítják azt a nagy tömeg- és popkulturális katyvaszt, amely a tudományt keveri az ezotériával, a valóst a valótlannal, a fiktívet a metafiktívvel, a narrációkat a metanarrációkkal, hogy az erre hajlamosak akár be is nyalhatják és végső igazságként szektát alapítanának rá – ám azért messze nem kell ennyire komolyan venni ezt a tudatkozmológiai agymenést, még ha éppen az aktuális globális társadalompolitikai kérdések mentén és azok kritikájaként is olvasható. A mulatságos kifigurázás és témahalmozás, a már bejáratott elemek giccsig vitt újrahasznosítása (lásd például a feminizmus kezelése, a leszbikus-mágikus szeretkezési jelenet leírását, az orosz oligarchák indiai átlényegülését stb.) többek között afféle kikacsintás az olvasók felé. A szerző felől, aki – gyanúnk szerint – írói univerzumának anyagilag hasznot hozó magaslatairól kitágult orrcimpákkal derűs Buddha-mosollyal néz le ránk.
