Csatatérré változott Bejrút: a tüntetők által meghirdetett harag hete lángoló barikádokkal végrehajtott útlezárásokkal, bankautomaták és pénzintézetek megrongálásával indult, majd szombatra csaknem kilenc órán át tartó összecsapásokban csúcsosodott ki. A tiltakozók megpróbáltak bejutni a kordonokkal elzárt belvárosba, a parlamenthez, de a hatóságok útjukat állták. A tömeg és a rendfenntartó erők szembeszálltak egymással. A konfrontáció vasárnap is megismétlődött, a hétvége alatt csaknem 500-an sérültek meg, köztük legkevesebb 142 rendőr.
A tüntetések erőszakosabbá válása mutatja, hogy sok libanoninak elfogyott a türelme: torkig vannak azzal, hogy elértéktelenedik a pénzük, drágulnak az alapvető élelmiszerek és a gyógyszerek is, miközben egyáltalán nem látják jelét az általuk követelt változásnak. A gazdasági válság megoldását illetve elitcserét is szeretnének, amelyekhez elengedhetetlennek tartják a politikai rendszer megújítását. Libanonban – a társadalmi béke megőrzése érdekében – bonyolult, vallási-felekezeti alapú közjogi berendezkedés jött létre. A rendszer ugyan megakadályozta az 1975-1990 közötti felekezeti ellentétek miatt kirobbant polgárháború megismétlődését, de megfojtotta a demokratikus versenyt: a választásokon a vallási logika érvényesül, a pártok támogatói leginkább egy-egy felekezeti közösséghez tartoznak, így viszonylag állandóak a szavazóbázisok, ez pedig a gyakorlatban stagnáláshoz vezet.
A politikai vezetéssel szembeni elégedetlenség még 2019 októberében tört felszínre, miután a kormány az ingyenes, internetes telefonálásra használt alkalmazások megadóztatását fontolgatta a magas költségvetési hiány befoltozására. Az utcákat rögtön tiltakozók lepték el, akik én addigra rengeteg sérelem gyülemlett fel a politikai elittel szemben: őket tették felelőssé a magas munkanélküliségért, a rossz egészségügyi rendszerért és a siralmas állapotban lévő közszolgáltatásokért. A tetejében úgy tűnt, hogy a kormány az egyszerű emberekkel, akarja kifizettetni a hatalmas, a GDP több mint másfélszeresét kitevő államadósságot. A tervezett adót ezért hiába vetették el villámgyorsan, a visszakozás már cseppet sem csillapította a tüntetők dühét, akik a korrupcióval és hozzá nem értéssel vádolt döntéshozók távozását követelték.
Szaad Haríri miniszterelnök már október végén le is mondott, lehetséges utódját azonban csak december közepére sikerült megtalálni, Hasszán Diáb volt oktatási miniszter személyében. A hosszas politikai huzavona alatt a gazdasági helyzet tovább romlott a növekvő dollárhiány miatt, ezért a bankok korlátozásokat vezettek be a pénzfelvételre és a külföldre irányuló átutalásokra. A kormányellenes demonstrálók indulatait pedig még tovább szította, hogy a – híradások szerint – a rendelkezések alól a libanoni elit egyes tagjai mentességet kaptak.
Diábnak mindenesetre meg lettek volna az adottságai, hogy csillapítsa a kedélyeket; az egykori tárcavezető ugyanis valamelyest rendszeren kívül álló technokratának számít, így a demonstrálók számára jobban csenghet a neve, mint például a november közepén kormányfő-jelöltként emlegetett Mohammad Szafadi volt pénzügyminiszteré. Diáb ráadásul azt is megfogadta, hogy –eleget téve a tiltakozók követelésének – egy, a korábbiaknál kisebb, szakértőkből álló kormányt fog felállítani.
Diáb kinevezését azonban hiába szavazta meg tavaly év végén a parlament, az újdonsült miniszterelnöknek – a pártok közötti viták miatt – azóta sem sikerült megalakítani kormányát. A legnagyobb ellenállást a lekarcsúsított kabinet terve váltotta ki. Diáb az eddigi 30 helyett csupán 18 minisztert szeretne, ami egyáltalán nem tűnik radikális lépésnek, tekintve, hogy ezúttal nem egységkormány alakul – a parlament két jelentős blokkjának egyike a szunnita Jövő Mozgalom és keresztény Libanon Erők vezette Március 14-e pártszövetség kimarad a tárcák elosztásából. A miniszterelnököt támogató, keresztény Szabad Hazafias Mozgalom, a síita Amal Mozgalom és a szintén síita Hezbollah fémjelezte, Március 8-a pártszövetség azonban ragaszkodik egy húszfős kabinethez, mivel így könnyebben szét lehet osztani a portfoliókat a különböző vallási közösségeket képviselő politikai erők között – a keresztény Marada Mozgalom és a drúz Libanoni Demokratikus Párt is megkaphatja az áhított két-két miniszteri pozíciót.
A politikai egyezkedések elhúzódásának fényében még jobban érthetővé válik a tüntetők pusztító haragja, hiszen a válságkezelés akadozik, az elit pedig csak a saját hatalmi játszmáival van elfoglalva. Az utcai erőszak elhatalmasodásáért még Ján Kubis, az ENSZ libanoni különmegbízottja is a politikai vezetést tette felelőssé. A diplomata a világszervezetre nemigen jellemző nyers stílusban múlt csütörtökön lényegében azt a kérdést tette fel közösségi oldalán, hogy minek kell még ahhoz történnie, hogy "a politikusok felébredjenek?"
Minden további késlekedés mélyebb gazdasági válságba sodorja Libanont, és csak még kétségbeesettebbé, dühösebbé teszi a demonstrálókat. A kormányellenes tiltakozások októberben még jó hangulatban indultak, a résztvevők egyik jelszava éppen a békesség volt, múlt szombaton viszont már azt skandállták, hogy “nem békés, nem békés, ez egy forradalom, nem egy dal.” Ha a következő hetekben nincs áttörés a kormányalakítás frontján, akkor félő, hogy az utcára vonuló fiatalok saját kezükbe veszik a helyzetet, és a politikai bénultságot anarchia váltja fel.
