Az ókori görögök és rómaiak óta sokszor próbálták meggátolni a diktatúra kialakulását. Miért olyan nehéz?
Inkább maradnék a XX. századi példáknál. Visszatérő probléma, hogy a politikai elit erőszakos zendülőket enged a rendszerbe – így volt ez Olaszországban és Németországban is – abban a hiszemben, hogy meg tudják szelidíteni és saját céljaikra használni őket. Ez sose jön be. A legutóbbi példa az amerikai Republikánus Pártnak az az elképzelése, hogy Donald Trump a rendszerbe belépve majd “kiegyenesedik” és „normális” politikus lesz belőle. Hát, ez se nagyon vált be.
Egyáltalán hogyan lehetséges a demokrácia lebontása egy európai uniós és NATO tagországban? Ezek a szervezetek nem éppen az ilyen tendenciák elleni garanciák?
Szerintem se a NATO, se az Európai Unió nem teljesíti küldetését és kettős mércét alkalmaz azzal, hogy jelentős ellenállás, szankciók vagy akár kizárás nélkül engedi meg, hogy egy tagállamában leépítsék a demokráciát. A kollektív biztonsági rendszer csak úgy működik, ha minden tag tartja magát bizonyos normákhoz és a közösen kialakított szabványokhoz. Ha bármelyik „elvadul” és nagymértékben eltér a demokrácia normáitól, akkor a NATO és az Európai Unió attól kezdve nehezebben tudja képviselni az erkölcsi tekintély álláspontját.
Folyamatos vita zajlik a modern autoritarianizmus meghatározásáról. Hogyan lehetne a legpontosabban leírni azt, ami történik?
Maga a meghatározás az, hogy az autoritarianizmus a politikai tekintély légkörének kialakítása a végrehajtó hatalom széles jogkörrel felruházott képviselője körül, a törvényhozás és a bíróságok kárára. De az autoritarianizmusnak sok formája van. Például az erőszak alkalmazását illetően Vlagyimir Putyin modellje különbözik Recep Tayyip Erdoganétól – az előbbi célzott gyilkosságokat alkalmaz, gyakran méreg révén, az utóbbi tömeges letartóztatásokkal operál. Aztán vannak államok, ahol a fenyegetés is elég ahhoz, hogy az emberekben kialakuljon a „végülis minden rendben van” érzése, persze együtt a jogi megfélemlítéssel, az idomított bíróságokkal és sajtóval, a látszat megóvásával, például az épületek felújításával vagy az utcák takarításával. Ezért én nem is használom az „illiberális demokrácia” meghatározást azokra az országokra, amelyek már nem tekinthetők szabadnak. Sok országban perszonalizált, személyes hatalom alakult ki. Ott jön létre ilyen perszonalizált kormányzás, ahol egy személy és a családja pénzügyi, illetve politikai érdekei mentén szerveződik az államhatalom, ahol az állam erőforrásai az ő személyes szenvedélyét, ideológiai rögeszméjét és céljait szolgálják. Ezek az ideológiai célok persze gyakran tükrözhetik sok más, a kultúrkörhöz tartozó ember nézeteit – például ilyen volt Hitler esetében a „zsidó kérdés” előtérbe helyezése vagy több ma hatalmon lévő politikusnál a demográfiai helyzettel kapcsolatos aggodalom, netán az egyes személyekkel szembeni bosszúhadjáratoknak a kormánypropagandába emelése. Aztán ott van a személyi kultusz XXI. századi változata, például Putyin vagy Modi indiai kormányfő esetében.
Orbán és Trump valóban egypetéjű ikrek volnának? Miből ered a vonzerejük?
Orbánt és Trumpot is egyfajta „utcai harcos” aura veszi körül. Érzékük van a politikai időzítéshez és ahhoz, hogyan illeszkedjenek a politikai piachoz, pont azt nyújtva, amire annak szüksége van. Bár Trumpból hiányzik Orbán tapasztalata és kultúráltsága. Orbán Európa jobboldali fordulatának hullámát lovagolta meg, elvetette a demokratikus meggyőződést, ami az új légkörben csak akadályozta volna. Ő olyan, amilyennek minden sikeres autoriter politikusnak szükségszerűen lennie kell: könyörtelen opportunista. Trump ugyanilyen. Évtizedekig fontolgatta, hogy elindul az elnökségért, aztán rájött, hogy Obama nyolc éve után a fehér konzervatívok tele vannak ellenérzéssel és haraggal, amit ki tud használni. Habár korábban a Demokrata Párthoz húzott, felugrott a republikánusok harci szekerére és élesen jobbra kormányozta. Csalinak használja a rasszizmust, mert látja, hogy a piacon arra van igény. Még éppenhogy törvényes és már törvénytelen alkotóelemek keverékére épülő üzleti modellt alkalmaz a poitikában, nyilvánvalóvá téve, hogy a közhatalom révén kívánja magát gazdagítani és nem rejti véka alá a demokratikus normák iránti megvetését. Szeretne magának akkora hatalmat, mint Orbáné, főleg, ami a sajtót illeti. Azt hiszem, Trumpnak az a célja, hogy Amerikát a globális jobboldallal összhangba hozva egyfajta autoriter kormányzást honosítson meg.
Általában mely társadalmi csoportok az autoriter rezsimek kárvalottjai?
Megdöbbentő, hogy a modern történelem során a tekintélyelvű rendszerek mennyire mindig ugyanazokat a csoportokat büntetik: a vándorokat, mint amilyenek a nomádok, a migránsok, köztük a színesbőrüek, aki a fehérek félelmei szerint “meg akarják szállni az országot”, főleg most, hogy az egykori gyarmattartók már nem uralkodnak felettük, a nem keresztények, tegnap a zsidók, ma a zsidók és a muszlimok. Az autoritarianizmus története egyben a nőgyűlölet története is. Ami azt illeti, az ilyen államok általában a nemek közötti egyenlőség fejlődési periódusai után alakulnak ki, hogy “visszafordítsák az órát”.
Mit tehetnek a történelem sodrába került emberek a demokráciához és a jogállamisághoz való visszatérés felgyorsításáért? Addig is, hogyan éljenek túl?
Minden helyzet más, de nagyon fontos a rendszeres, erőszakmentes tiltakozás. Megmutatják a vezetőnek, hogy tömegesen ellenzik – az autoriter vezetők nagyonis tudatában vannak a látszat fontosságának -, de ami még fontosabb, ezt szövetségesei és külföldi támogatói felé is jelzik. Ahogy az a kommunizmus bukása ideján is történt, minél többen tiltakoznak, annál többen csatlakoznak hozzájuk. Olyan helyzetekben, ahol a kormányzat nem alkalmaz tömeges megtorlást, kulcsfontosságú a tömegtiltakozás módszerének alkalmazása. A posztkommunista társadalmakban nagy bölcsesség halmozódott fel atekintetben, hogy miként lehet túlélni a demokrácia hiányát. Könnyen lehet, hogy ez a tudás és a “megszokás” éppen hogy a probléma része, főleg olyankor, ha a helyzet viszonylag mérsékeltnek tűnik. Másrészt az olyan országokban, ahol az emberek adottságnak tekintik a demokráciát, könnyen előfordulhat, hogy nem ismerik fel lerombolásának jegyeit. Amerikában ma ez a helyzet Trumppal.
Ruth Ben-Giath a fasizmus, a diktatúrák és az autoriter rendszerek szakértője, a New York Egyetem történelem és olasz tanulmányok professzora, két, az olasz fasizmussal foglalkozó könyv szerzője, a CNN, az Atlantic és a Huffington Post rendszeres kommentátora.
