Első pillantásra azt is gondolhatnánk, hogy valamiféle nagyobb építkezés zajlik az akkor épp Sztálinról elnevezett Erzsébet térnek azon a részén, amit nem látunk, hiszen halomba hordott vasak, betongerendák éktelenkednek a kép előterében. Ez azonban nem túl valószínű, hiszen 1951 márciusában járunk – a Madách Színházbeli Rokonokat és Hernádi Lajos Liszt-estjét hirdetik a hirdetőoszlop plakátjai –, és akkor már másfél esztendeje készen volt a tér legújabb épülete, a buszpályaudvar. Marad tehát magyarázatnak a jó öreg, pesti buhera.
Egyebekben a nagy történelmi átmenetet rögzíti ez a felvétel. Ha elmélyülnek a részletekben (91693 a kép száma a Fortepanon), látják, hogy Gázértékesítő Nemzeti Vállalatot, „Magyar Király” helyett immár csak Magyar gyógyszertárat hirdetnek a cégérek; a gépjárművek felettébb korlátozott számára pedig a „Benzinkút az udvarban” felirat utal.
Nem akármilyen épület udvarába küldi a tábla a tankolni vágyókat. A nevezetes Marokkói udvar sarka látszik a jobb oldalon: az 1800-ban emelt kétemeletes, kétudvaros, óriási ház zárta le azt a térfalat, amely a mai Bajcsy-Zsilinszky utat az Erzsébet tértől elválasztotta. A hét lakóépületből álló sor déli végén a tán még híresebb Kemnitzer ház állt, pontosabban ekkor már éppen nem állt – a buszpályaudvar felépítésekor bontásra ítélték ugyanis az egész tömböt.
Köröskörül a XIX. század, középen pedig a legnemesebb XX.: Nyiri István buszvégállomása valóban úgy nézett ki az Erzsébet téren, mint valami eltévedt ufó. Pedig nem ő tájolódott el, hanem a történelem. Amikor a távolsági buszok kinőtték az Oktogont, és a városvezetők kinézték számukra az Erzsébet teret, még a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy minél korszerűbb épületet kapjanak. Nagy üvegfelületekkel és kőborítással elegánssá varázsolt betonszerkezetet, peronfolyosóval összekötött két pavilont, modern berendezést, a buszok tetőcsomagtartójához hozzáférést biztosító felső szintet. Aztán mire – rekordidő alatt – mindez elkészült, már retrográdnak is minősült: addigra győzött ugyanis a szocreál.
Persze az sem tartott örökké, így aztán meglepően korán, már 1977-ben műemlékké nyilvánították Nyiri István remekét. Addigra viszont már régen nem állt a Marokkói udvar, amelynek helyére évtizedeken át egy hangsúlyos teret szántak a várostervezők. Egy óriási autóparkolónál azonban akkor nem futotta többre.
