Ketten ülnek a kávéházban. A költő és az író. Sok bennük a közös: nagyjából egyidősek, és mind a ketten halottak. Másként nem is ülhetnének ebben a kávéházban, itt, a Mennyország sugárút és a Megváltás körönd sarkán. Azért van különbség is köztük: a költő jóval korábban kapott itt törzsasztalt, már vagy hetvenöt éve issza a feketéket. És bár a földi számítás szerint már jócskán elmúlt száz, olyan, mintha ma is harminchat lenne. Az író viszont csak huszonkét éve jött: öregen, meggyötörten.
Sosem beszélgettek, legfeljebb biccentettek egymásnak. Öt éve, amikor odalent „különleges és formabontó zenés irodalmi estre” került sor egy budapesti színházban (tudniillik az író és a költő megzenésített verseit Az üldözöttek című műsorban együtt mutatták be), az író megpróbált beszédbe elegyedni. „Azért ez jó, nem? – kérdezte – Sokat szenvedett nemzetünk is megbékélésre áhítozik. Nem?” A költő, aki általában mindig tudta, mit mondjon, hirtelen nem találta a szavakat. Amikor utoljára szeretett volna békét kötni a világgal, éppen hátba lőtték. „Ne csináld már, Miklós, odalent is azt mondják, rengeteg bennünk a közös vonás. Hogy mind a ketten kiemelkedő tehetségek… hogy egyformán tragikus sors. És most te is halott vagy, én is halott vagyok, ezt csak nem tagadhatod?”
A költő hallgatott. Évek teltek el, aztán jött a hír, odalent Csepelen végre méltó helyen avatták fel az író szobrát: a költőről elnevezett kultúrház parkjában. „Sekélyes lelkek önző fröcsögése” – mondta az egykori főpolgármester, mert hát volt némi hőzöngés az avatón. „Megbékélés, Miklós, megbékélés. Hisz te írtad: Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz. Minek felhánytorgatni a múltat? Már a szobraink is egymás mellett állnak” – próbálkozott az író. A költő felnézett, de egy szót se szólt. Kezével kitapintotta a sebét. „Furcsa – gondolta – ennyi év, és még most is fáj.”