Az előtérben belépve már megjelenik az első zajhatás, gépfegyver ropogással fogad a kiállító tér. Ennek erős kontrasztja az első állomás: a 2010-ben híressé vált asztal és az a szék, amelyen Marina Abramović összesen 700 órán keresztül ült a New York-i MoMA kiállításán. Persze Abramović és a vele farkasszemet néző vállalkozó lelkek között zajló videókat sok fórumon lehet látni, de itt a nagyon sok kivetített fej és a rájuk reagáló performer bőséggel okoz zavart. Mi is leülhetünk a székre, talán leül velünk szemben is valaki – én azért ezt nem vártam meg. Roppant izgalmas, hogy Marina Abramović tulajdonképpen nincs jelen, de valahogy mégis. Azaz, sikerült az életművének a legfontosabb performance-ait audiovizuális eszközökkel újrateremteni, megidézni. És működik. Élőben is biztos kellemetlen volt, amikor Marina Abramović torka szakadtából üvöltött, itt szuperközeliben, jól kihangosítva is kellőképpen fájdalmas hatású.
Érdekes kakukktojása a tárlatnak, hogy az 1977-es, nagy szerelmével és alkotótársával, Ulayjal létrehozott Imponderabilia megidézése – hogyan is fogalmazzam meg – élő szereplőkkel történik meg, azaz itt válik eggyé a múlt és a jelen. Annak idején Abramović és Ulaj, egyfajta performatív aktusként meztelenül beálltak a bolognai Communale d'Arte Moderna ajtajába és kellemetlenül kevés helyet hagytak, hogy a „nézők” belépjenek. Belgrádban most két fiatal anyaszült meztelen lány az ajtónálló performer, át kell menni közöttük, ha látni szeretnénk az eredeti performance fotóit. Ha valaki nem szereti, ha művészek „berántják” a világukba, nem biztos, hogy átmegy az ajtón. Viszont, ha igen, el kell viselnünk a közelséggel járó érzéseinket és reakcióinkat. Hasznos infó: a lányokat húsz percenként leváltja két férfi. Majd minden újra kezdődik, menetrend szerint.
Bár Marina Abramović leghíresebb performanszaiban nem egyszer tette próbára a fizikai képességeit és szellemi erejét, a kín nyilván fontos eleme a tisztításnak. Ám számomra a legfélelmetesebb produkciója épp az 1974-es, a Rhythm 0, amelynek keretében hetvenkét tárgyat – például kalapácsot, baltát, mézet, rózsát, ostort, szappant, rúzst, láncot, fésűt, fűrészt és egy pisztolyt meg egy hozzávaló töltényt –, kínált fel a közönségének, és a lehetőséget, hogy azt tegyenek a testével, amit csak akarnak. Itt is látjuk a tárgyakkal megterített asztalt, amely felerősíti a művészetszerető emberek ösztönös elállatiasodását, aminek következtében egy férfi majdnem főbe is lőtte Abramović-ot.
Férfiasan vállalom: nem sikerült totálisan megfejtenem, hogy miért„Čistač”, azaz Takarító (esetleg Tisztító) lett az életművet összefoglaló Marina Abramović tárlat címe. Sokan arra gondoltak, hogy ez egyfajta üzenet arról, hogy hosszú évek után visszatér szülővárosába, Belgrádba és megmutatja, hogy hogyan harcol ő a világgal szemben a művészet nyelvén. Lehetséges, bár ennek némileg ellentmond, hogy ez a best of összeállítás a világ talán leghíresebb performance művészétől már 2017-ben létrejött a stockholmi Moderna Museet-ben és azóta is járja az útját. Most épp a belgrádi Kortárs Művészeti Múzeumban.
Ami viszont a legjobb az egészben, hogy szavakkal nem is lehet visszaadni az élményt, látni kell. Majd próbálni feldolgozni az Abramović életművet.
