Belarusz évente 24-25 millió tonna orosz kőolajat (ez a magyar import több, mint háromszorosa) vásárol nyomott árakon, amelyet aztán finomítás után tovább ad világpiaci árakon a térségben. Szombaton ugyan kötöttek egy megállapodást 133 ezer tonna januári szállításáról kedvezményes áron, de a válság maradt.
A Kremlben feltehetően pár éve eldöntötték, hogy véget vetnek Alekszandr Lukasenko királykodásának. Az orosz állami média folyamatosan sulykolta, hogy a belarusz vezető „szeszélyes”, nem megfelelő partner. Lukasenko nem állt Oroszország mellé a Krím annexiója utáni nemzetközi válságban, nem támogatta a kelet-ukrajnai szakadárokat sem. Tízmilliós országa nem nyílt meg az orosz oligarchák üzleti műveletei előtt. Ráadásul megpróbálta üzletileg is kihasználni az Oroszország elleni embargót. A minszki vezetés verbális gesztusokat tett a Nyugatnak is, anélkül, hogy változtatott volna keménykezű belpolitikáján. Most kellett volna Minszkbe utaznia Mike Pompeo amerikai külügyminiszternek, ám a látogatást az iraki válság miatt elhalasztották. Nem tudni arról, hogy a magas vizitet valamilyen demokráciateljesítményhez kötötték volna az amerikaiak.
Az orosz kőolaj-művelet célja, hogy mérsékelje Belarusz különállását, sőt, a gyakorlatban is létrehozza a két ország egyelőre csak elméletben létező szövetségi államát. Ennek közös államalakulatnak saját valutája, parlamentje és elnöke lenne. Az orosz érvelés szerint ez kell ahhoz, hogy Belarusz belföldi áron kapja az energiahordozókat. A legtöbb elemző arra jut, hogy a közös állam elnöksége lehetne Vlagyimir Putyin következő posztja, miután letölti jelenlegi, 2024-ben lejáró mandátumát a Kremlben.
Vagy húsz éve nevezte Madeleine Albright akkori amerikai külügyminiszter Belaruszt „Európa utolsó diktatúrájának”. Azóta kevés változott, ellenzékinek lenni ma sem életbiztosítás Fehéroroszországban. Viszont azóta több más állam is „felzárkózott” az ottani politikai gyakorlathoz – elsőnek Oroszországot kell említeni. Tény viszont, hogy a halálbüntetés egyedül Belaruszban maradt fenn. A múlt év végén Lukasenko csaknem kétórás élő interjút adott az Eho Moszkvi rádió főszerkesztőjének, amelyben elpanaszolta, mennyire nehéz dolog neki aláírni a halálos ítéleteket. Azt állította, hogy két decemberi tárgyalásukon Putyinnal megállapodtak abban, hogy leveszik a napirendről a közös politikai intézmények kérdését. Elkéstek Moszkvában, mondta Alekszej Venegyiktovnak: húsz éve még ő állt elő ezzel a javaslattal, de akkor az orosz politikusok tartottak tőle, hogy az elnökválasztáson ő futna be. - Most már nem érvényes az egykori ajánlat – érzékeltette.
Putyint nem hatották meg Lukasenko érvei, miszerint országa katonai védelmet biztosít Oroszországnak. Az orosz elnök azt sem hiszi el feltehetően, hogy az elmúlt harminc év alatt a fehéroroszok "megszokták a függetlenséget", a Szovjetunió számukra már történelem és nem vágyálom. Lukasenko azt mondta Putyinnak, hogy országa esetleg lefoglalja a Nyugatra szállító Barátság vezeték egyik csövét, s azon a gdanski kikötőből fog kőolajat importálni. - Ez súlyos bevételkiesést jelentene Oroszországnak - közölte az interjúban.
A válság egyszerre gazdasági, hatalmi és személyi. Lukasenko az idén nyilvánvalóan újra választatja magát. Ám Putyinnak már nagyon elege van a 65 éves fehérorosz vezetőből, aki hátráltatja a birodalom újjáépítésének következő szakaszát. Az olaj ebben a játszmában a zsarolás eszköze. Ha vége az olcsó orosz kőolajnak, Lukasenko nem tudja majd fenntartani a jelenlegi állami-gazdasági szerkezetet, mert nincs más bevételi forrása, mint a finomított szénhidrogének reexportja. Így összeomolhat a diktatúra hármas alapja, a szerény, de stabil életszínvonal, a foglalkoztatás az állami szektorban, és a szükséges erőszakszervezetek fenntartása. Lukasenko ezt tudja, de nem fordulhat a Nyugathoz, mert akkor belpolitikai engedményekre kényszerül.
A tárgyalások folytatódnak, januárban csordogál még az olaj. Február végéig érvényes a Gazprommal kötött szerződés is.
