Körül a rozsdakék / Távolban újra láttam (…)
A Földet is, ahonnan / Kószán és reszketeg /
Üzent valami tört fény: / Tán Párizs lehetett?
(Tóth Árpád: A Marson)
Mennyi mindent választhatnék Párizsaim sokaságából – gondoltam naivan, amikor megtudtam, hogy néhány napra ismét a francia fővárosban leszek. Elmegyek majd a XVI. kerületbe, az egyik legelőkelőbb negyedbe, ahol egy-két hónapig lakhattam, nem pusztán azért, hogy megnézzem az egykori házat, hanem hogy lássam egyik kedvenc múzeumomat, a „kamara” méretű Marmottant, amely Claude Monet világszép tavirózsáival kápráztatja el a látogatókat; aztán fölkeresem a XIII. kerületben a Boulevard Auguste-Blanqui-t, ahol ugyancsak laktam az egykori Magyar Nemzet tudósítójaként két szépséges hölggyel – feleségemmel és lányommal –, s erkélyünkről az Eiffel-monstrum tetejét láttuk. S minthogy ők már régen nincsenek közöttünk, az én párizsi tört fényemen mindig átdereng az emlékezés, az elmúlt életek fájó visszaidézése. Sok régi helyszín versengve tolakodott elő ábrándos gondolataimban – a megsebzett Notre-Dame, a kaotikus és mégis rendezett piacok, az Invalides, amely nem csak Napóleon robusztus és hivalkodó koporsóját rejti magába, hanem egy szép termet is, ahol egy gyönyörű Gounod-misét hallgathattunk, a Quartier Latin járdái, amelyek én időmben is „lejtettek”, a pompás Quai Voltaire, vagy éppen a Place des Vosges, amely talán-talán az egyik legharmonikusabb tere ennek a kimeríthetetlen városnak.
Elsöpört ábrándok
Vége-hossza nem lenne a fölsorolásnak, ezért abba is hagyom. A nem egész másfél év, amit jó negyedszázada itt töltöttem, arra volt jó, hogy rájöjjek, mennyi minden maradt ki, mennyi mindent kellene még megnézni. Bezzeg az egykorvolt – kissé talán, hm, hm… felületes – kolléga, aki egy hétvégére kiautózott, nem volt ilyen elégedetlen önmagával. Fölhívott, s azt kérdezte, „láttam már az Eiffel-tornyot és a Szajnát, te mondd, van még itt valami látnivaló…?” Megnyugtattam, már mindent láttál, nem érdemes tovább maradni… Ezzel le is zárult rövid beszélgetésünk. Emlékfoszlányok, epizódok és sok-sok drága helyszín visszaidézését terveztem erre a mostani rövid párizsi útra – és ebből semmi sem lett. Az újévre is áthúzódó sztrájk legelső napján érkeztünk a francia fővárosba, s a részleges munkabeszüntetés elsöpörte kissé ábrándosan eltervezett nosztalgiaútjaimat. A metró nem járt, a buszok közül is csak minden második-harmadik, a ragyogó gyorsvasútnak (RER) csak egy-két vonala üzemelt, így hát kollégámmal örültünk, hogy a repülőtérről bejutottunk a Montparnasse-toronyhoz, amely éppen olyan ronda, mint sok évtizeddel ezelőtt, s ahonnan üggyel-bajjal hosszú órák sétájával eljutottunk a körgyűrű közelében – tehát a város szélén – található szállodáig.
A hatalmas városban oly mértékben lassult le és vált bizonytalanná minden helyváltoztatás, hogy minden nagyra törő tervet ejtenem kellett. Két kérdés merül itt föl, s persze egyikre sem tudok tökéletes választ adni, legföljebb csak közelítek a nagyon összetett valóság néhány eleméhez. Az egyik: hogyan fogadja „az átlagember” a mindennapjait fölforgató sztrájkot? A másik: valójában miért is szüntették be – legalább részlegesen – az elmúlt hetekben oly sok ágazat dolgozói a munkát, a fővárosban nagyon sok zavart okozva, s az egész országban is olykor bénító állapotokat teremtve? Kezdjük az első, „egyszerűbb” kérdéssel: minthogy éltem már Párizsban sztrájk idején, ezért nem okozott meglepetést, hogy jobbára fegyelmezetten fogadták a nehézségeket. Nem állítom, hogy örömükben dalra és tapsra fakadtak a valóban zsúfolásig tömött autóbuszokon, de zúgolódó szót nem nagyon hallottam, ami persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy a sztrájkkal mindenki egyetért. A társadalomban – mint minden demokratikus közösségben – ezernyi vélemény érzékelhető, s a szabad francia média tükrözi is a véleményeknek ezt a sokszínűségét.
A nyugdíj-dilemma
Nehezebb és jóval bonyolultabb kérdés a nyugdíj-dilemma: úgy fest, hogy az érintetteket nem hatja meg Macron elnöknek az az önmagában nagyon is érthető törekvése, hogy a negyvennél is többféle nyugdíjba vonulási rendszert egységesítse. Bár az eredeti ígéretet, a 62 éves korhatárt most is fontosnak tartja az elnök és kormánya, a tervezetben kilátásba helyezik, hogy egyes ágazatokban két évvel tovább, 64 éves korukig kell dolgozniuk a munkavállalóknak. A rendszer egysége megnyilvánulna abban, hogy minden polgár – legyen tagja az állami- vagy a magánszférának, dolgozzék bármely ágazatban – pontokat gyűjt pályája során, s nyugdíjba menetelkor ezeknek a pontoknak az értékét összesítik, vagyis az egész pálya számít, s nem csupán – mint eddig – a 25 legeredményesebb év; a fizetendő járulék összege évi 120 ezer euró jövedelemig azonos lenne, az ennél magasabb keresetűek, a „szupergazdagok” nem egészen három (2,81) százalékkal többet, „szolidaritási hozzájárulást” fizetnének. Ez ellen az alsóbb osztályoknak nem érdemes tiltakozni, mint ahogyan a garantált ezer eurós minimális nyugdíj sem tűnik túl alacsonynak a Duna tájékáról nézve, persze a költségek – kivált a lakhatásra fordítandó összegek – más dimenzióban mozognak a Szajna partján, mint mifelénk.
Mindez csak halvány töredéke a szerteágazó vitáknak, amelyekből két elemet emelnék ki: természetesnek veszi a társadalom, hogy a közösség egy részének joga van nem elhinni, amit a végrehajtó hatalom mond; másfelől olyan bizottság vizsgálja hónapokon át az ütközéseket, amelyben minden érdekelt helyet kap – szociális partnerek, szakmai vezetők, kormányzati irányítók –, s a további egyeztetések után derül csak ki, hogy azoknak van-e igazuk, akik szerint Macron elnök „elveszni látszik a nyugdíjak labirintusában”, vagy azoknak, akik úgy látják, a december 5-én kezdődött erőpróba a sokszoros egyeztetések és többszörös alsóbb szintű kormányzati személycsere után kompromisszummal zárul majd. A nyugdíjkassza egyensúlyba hozása mindenütt fájdalmakat okoz, ezért a kívülállóknak nem érdemes csodálkozni a kormányzat és a munkavállalók franciaországi ütközésein, s ha csodálni nem is, de tisztelni lehet az utóbbiak elszánt és öntudatos érdekvédelmét, valamint az előzők kitartó türelmét, s reformhajlandóságát sok évtizedes szabályrendszerek ésszerű kiigazítására.
Kétségtelen, hogy nem a bonyolult közgazdasági összefüggések jutottak eszembe akkor, amikor nagyjából másfél óra után sikerült elvergődnöm a Garnier-palotához, vagyis az Operához, s a mogorva őr – igazi párizsi kimértséggel – közölte, hogy az előadás elmarad; ki lehet találni, hogy miért. Amint azt is, hogy a turisták által igencsak jól ismert Musée d’Orsay több szintjén miért maradtak zárva a kiállítótermek: a sztrájk miatt sok alkalmazott nem tudott eljutni munkahelyére. Azért akadt még bőven látnivaló a pályaudvarból átalakított kiállítási monstrumban: a bankár-csemete Edgar Germain Hilaire de Gas, ismertebb nevén Edgar Degas operával, a zenés színpaddal és mindenekelőtt a tánccal kapcsolatos képeit mutatta be a múzeum, igen tetszetős elrendezésben, fényesen bizonyítva, amit a művészettörténészek jól tudnak, hogy ugyanis a művész töviről-hegyire ismerte az operát mint műfajt, az operaházakat, s persze rajongott a darabokért, például az Aidát állítólag tízszer, a Tell Vilmost tizenkétszer látta.
Nemzetek feletti identitás
Azért illik bevallanom, hogy párizsi bolyongásaimat nem csupán a sztrájk korlátozta, hanem az is, ami miatt tulajdonképpen a Szajna partjára utaztunk: az Európai Újságírók Szövetségének évi közgyűlése. A francia szervezők elérték, hogy egyik napunkat az UNESCO hírneves épületében tölthessük: illik-e, szabad-e egy álló napig önmagunkról, tehát a sajtóról, a sajtószabadságról beszélni, vitatkozni? A sajtó korlátozásoktól mentes sokszínűsége azon a vidéken megkérdőjelezhetetlen axióma, így igazán nincs mit csodálkozni azon, hogy a magyar helyzet sokszor és sokféle formában szóba került. A francia szervezőket dicséret illeti, hogy a Pécsett 1902-ben született Breuer Marcell – a világban inkább Marcel Breuer – tervezte, emblematikus UNESCO-székházban beszélgethettünk szakmánkról, az viszont kevésbé volt szerencsés, hogy az összejövetel egybeesett a sztrájkkal, amelynek időpontjáról előzőleg már voltak, lehettek sejtések.
Ám telitalálatnak bizonyult, hogy az összejövetel mintegy hatvan résztvevője másnap fölkereshetett egy lakásmúzeumot, nagyjából egyórás autóútra Párizstól, Bazoches-sur-Guyonne-ban: élete utolsó 25 évét itt töltötte az 1888-ban született és 1979-ben elhunyt Jean Monnet, közgazdász, diplomata, az európai integráció egyik tényleges szellemi atyja. Változatos és sok-sok nemzetközi tapasztalatot fölhalmozó, a brit-francia egyeztetéseket két világháborúban gyakoroló Monnet nevéhez fűződik az integráció alapgondolatait fölvázoló 1950. május 9-i Schuman-deklaráció megfogalmazása, így a (nyugat)német szén és a francia vasérc kitermelésének közös felügyelete – mindössze öt évvel a háború után. Az Európai Szén- és Acél Közösség szupranacionális főhatóságának első vezetőjeként a hajdani ágazati és a későbbi átfogó integráció vezéreszméjét Monnet arra építette, hogy a nemzetállami alkotóelem mellett szükség van a nemzetek feletti, szupranacionális identitásra is: a globalizálódó gazdaság és a béke megszilárdításának érdekei egyaránt ezt követelik. Érhették bármilyen csalódások is hosszú pályáján a tudós közgazdászt, ezt a felismerését nem kezdte ki az idő, az illiberális támadásokat, a brexithez vezető demagóg kritikákat ez az integrációs szerkezet túl fogja élni, ahogyan túlélte a korábbi, más irányból érkezett bírálatokat is. És nem veszünk el ezek labirintusában, ha hallgatunk Monnet intelmére, amely szerint intézmények nélkül semmi sem lehet tartós.
Tegyük hozzá: jól működő, autonóm intézmények nélkül. Párizsaimból most ezt a nem „reszketeg” üzenetet is hazahoztam.
