Előbb a has jön, aztán a morál – hasít a fülünkbe Brecht igencsak időtálló mondata a Koldusoperából. Fehér Balázs Benő rendezése Budaörsön kellően szikár és szókimondó. A lényeg érdekli. A korrupció és a gátlástalan hatalmi összefonódás. A történetet egy jókora rendezvénysátorban játszatja, hátul a helyi fúvós zenekar szolgáltatja a zenét. Olykor később színészi feladatokat is kapnak. A színpad előtt a zongoránál ül a zenei vezető Dargay Marcell és a a soron következő jelenetet ő konferálja fel mikrofonban. Itt mindenki szerepet játszik. Bicska Maxi (Brasch Bence) a főbűnöző kopasz, a rendőrkapitány Tigris Brown (Chován Gábor) fekete parókában. Kettőjük közül az előbbi a markánsabb, ő mozgatja a szálakat, utóbbi inkább szánalmas bábfigura. Brasch Bence képes elhitetni, hogy mindent ő irányít, még akkor is, ha óvatlanságát árulással honorálják. Kiválóan énekel, akárcsak Polly (Kurta Niké). Nagyon jól állnak mindkettőjüknek Kurt Weill dalai. Magukra formálják, szenvedéllyel, erővel, érződik, hogy ők akarnak valamit. Közben persze átsüt a mondatok mögötti irónia is.
A Koldusopera alaphelyzete ugyanis önmagában abszurd, olyannyira, hogy nem lepődünk meg azon, ha időnként az életben is valamennyire visszaköszön. Az ugyanis, hogy a főbűnöző és a rendőrkapitány cimborák, sok mindet kifejez. Mint ahogy Eörsi István remek fordítása is. Nincs már itt különösebb kiút. A koldusok hálózatban nyomulnak, és csak a főnök járhat jól. Ki más? Ilyés Róbert a „Koldusok barátjaként” az előadás egyik pontján kiszól a nézőkhöz és nemzeti konzultációt tart. Arra kíváncsi, hogy mennyi a nézőkben az elesettek iránti jó szándék. Hát az eredmény elég elkeserítő. Igaz a jó szándékból talán nincs hiány, de hogy ebből valódi gesztus és adakozás legyen, az már nem annyira reális. Megerősítve tehát Peacock alapmondása, vagyis egyre vadabb dolgokat kell kitalálni, ahhoz, hogy az emberekben felkeltsék a részvétet.
Celia Peacock (Takács Katalin) próbálja fenntartani a a tisztességes család látszatát, de ezt ő maga sem gondolja komolyan. Kocsma Jenny (Spolarics Andrea) pedig elsősorban a túlélésre játszik, de mindig játszmákra kényszerül. Amikor épp benne van valamiben azt komolyan gondolja, de aztán később a fontosabb szempontok felülírják a korábbi álláspontot.
A végén elhangzik a záródal és aki még azt gondolná, hogy létezik mesebeli fordulat, hamar rájöhet, hogy csak az élet farkastörvényei számítanak. És az, mint nap, mint nap látjuk, túl esik a jogon és erkölcsön! Igazából mindenen!
