Az elmúlt évtizedben a migrációs válság, a tagállamok eladósodása, a keleti országok lázadása egytől egyik próbára tette az uniót, mi több, időnként már úgy tűnt, hogy a szervezet léte kerül veszélybe, ám az unió mégis működik. Igaz, egyes esetekben az integráció eszményei húzták a rövidebbet, de az EU túlélte az euróövezet kataklizmáját, ami azután csak bevezetőként szolgált az utána következő lázas időszakhoz. Utóbbi – egyes, rövid szüneteket leszámítva – nagyban emlékeztetett a permanens rendkívüli állapotra.
Így következett el a bevándorlási hullám, amelynek során rengetegen haltak meg: vagy a tengerbe vesztek, vagy megfulladtak egy hűtőkocsi rakterében. Magyarország kivonta magát a dublini rendszerből, és így egyetlen mozdulattal bevitte annak a halálos ütést. Brüsszel hiába próbálkozott a kvótákkal a menedékkérők igazságos elosztására. Ebben a helyzetben következett el az újabb vizsga: a Brexit. Ám az unió kivételes módon egységesnek bizonyult, így a britek a végén kénytelenek voltak lemondani a kiváláshoz igényelt kedvezményes feltételekről.
Az egységes kiállásból azonban nem következett a további egyetértés és szolidaritás. Sorra jöttek fel a nacionalista és populista mozgalmak, Magyarország és Lengyelország megpróbálta a kormánynak alávetni az igazságszolgáltatást, majd vidáman beintett a 7-es paragrafus alapján meghirdetett eljárásnak, pedig annál komolyabb eszköze Brüsszelnek elvben nincs.
Az eltelt évtizedet két, egymással összekapcsolódó paradoxon szabta meg: az egyik az, hogy a briteket leszámítva változatlan a lelkesedés az Európa-terv iránt, de már szó sincs ekkora elkötelezettségről, amikor tenni kellene, hogy az EU ne csupán pénzelosztó legyen. A másik, hogy a legtöbb tagállam szerint jelentős globális tényezővé kell tenni az uniót, ám egyenként nemigen hajlandóak az ehhez szükséges áldozatokra. Ezek az ellentmondások jól kirajzolódnak majd a következő költségvetés vitájában, illetve von der Leyen tervezett klímareformja kapcsán.
Európa a háború utáni periódus egyik legnehezebb szakaszán van túl, elkerülte a véres viszályokat, de kezd megrekedni. A régi tagok mind gyakrabban szembekerülnek az újakkal, komolyan felvetődik a többsebességes unió lehetősége. A végén ez lehet a megoldás, eltérő szabályokkal a külső, illetve belső körön.
Elképzelhető, hogy pár év múlva nem is létezik mai formájában az unió, mert az illiberális demokrácia mindinkább kivájja a nyugati értékek alapját. Így könnyen lehet, hogy meg is szűnik. Erre mutat rá a kommentár, külön kiemelve, hogy Európára az olyan illiberális rendszerek kialakulása mérte a legnagyobb csapást, mint amilyen a magyar is. Ezt csak tetézi, hogy az USA fokozatosan kiválik a Nyugatból.
A rendszerváltás után egy sor államot integráltak, a maguk sajátos érdekeivel, meggyőződésével, történelemképével, úgy hogy immár két külön világ a földrész keleti és nyugati fele. Az EU-ban pedig mindent felülír a kompromisszumkényszer, de ettől a szervezet még fontos és nincs is alternatívája. Csakhogy ebben az univerzumban sokan idegennek érzik magukat, nem találják benne a helyüket, identitásukat. Ezzel párhuzamosan teret nyer az illiberális demokrácia, amely búcsút mond a felvilágosodás eszméinek. A leghatározottabban Magyarország és Lengyelország követi a nacionalista, tekintélyelvűségbe hajló modellt, amelytől idegenek a nyugati értékek, lásd a hatalmi ágak szétválasztását, a művészetek és a sajtó szabadságát vagy a szolidaritás megtagadását a migránsoktól.
A 21. század egyértelmű jellemzője a nacionalizmus visszatérte. Ez az ideológia a nép, az ország mitikus közösségére alapoz. Messze nem azonos a hazaszeretettel, amit pedig nagy előszeretettel hirdet. Az illiberálisok csakis állandó viszályok közepette, mások rovására érzik jól magukat. Trump ’Amerika mindenekelőtt’-je a ’Deutschland über alles’-re nyúlik vissza. És úgy tűnik, hogy a legfejlettebb államokban az elkövetkező évtizedben az illiberális demokrácia jelenti majd az idők szavát. Még akkor is, ha időben és térben eltérő formákban jelenik meg. Ugyanakkor Kína sosem volt demokrácia, viszont szinte folyamatosan illiberális. És most terjeszkedni igyekszik. Teljesen irreális, hogy a megosztott Európa képes volna sikeresen versenyre kelni vele.
Új fejezet kezdődött Magyarország és Horvátország csaknem 10 tartó jogi vitájában az INA privatizálása ügyében, miután egy zágrábi bíróság - igaz, csak első fokon – új ítéletben marasztalta el Sanader volt horvát miniszterelnököt, 6 évre vitte le annak korábbi büntetését, viszont most első ízben kétévi szabadságvesztést szabott ki a MOL elnök-vezérigazgatójára is. Az indoklás szerint Hernádi Zsolt 10 millió eurós vesztegetési pénzt fizetett, hogy a magyar cég megszerezhesse a horvát olajtársaság részvényeinek 49 százalékát. Így a horvát állam kisebbségi tulajdonos lett. A mostani döntés kihirdetésekor a bíróság elnöke hangsúlyozta, hogy Hernádi Zsolt ellen európai letartóztatási parancsot adtak ki, a magyar államnak ennek megfelelően kell eljárnia. Közben azonban mutatkoznak az enyhülés jelei is, mert mindkét állam támogatja, hogy 600 millió dollárnak megfelelő összegből fejlesszék a rijekai finomítót.
Az unió következő soros elnökeként Horvátország egyik fő feladatának tekinti, hogy az unió segítsen a keleti tagok demográfiai gondjainak enyhítésében, mert Zágráb úgy ítéli meg, hogy már-már létveszélyt jelent a népességszám zuhanása az új tagállamokban – részben a születések alacsony száma, részben a nagyarányú kivándorlás miatt. Plenkovics kormányfő felhívta a figyelmet, hogy egész vidéki körzetek néptelenednek el. Hozzátette, hogy az egyes országok megpróbálhatják feltartóztatni az irányzatot a maguk eszközeivel, de itt EU-szinten is cselekedni kell. Úgy vélte, hogy a kohéziós alapokat is mozgósítani kell erre a célra, de ez aláaknázott területnek számít, mert a keleti tagok nem szeretnék, ha ezeket a forrásokat a felzárkóztatáson kívül másra is fordítanák.
A bevándorlást korlátozó intézkedések szintén kedvezőtlenül hatnak a lakosság számára, de Orbán Viktor a születések számának ösztönzésével igyekszik enyhíteni a gondot. Nemrégiben nagy családösztönző programot hirdetett meg. Ám a térségben sokak számára az intézményekbe vetett bizalomtól függ, hogy vállalnak-e gyereket, hogy lemondanak-e a kivándorlásról. Az EBRD nemrégiben kimutatta, hogy ha jobb lenne a kormányzás színvonala, az jó pár embert otthon marasztalna, mert nem másutt keresnék a boldogulásukat. Az Európai Külkapcsolati Tanács egyik elemzője pedig arra figyelmeztet, hogy sokat segítene a helyzeten, ha egyes államok felnyitnák a határokat a bevándorlók előtt.
Nagyon is reális veszély a légkör felmelegedése, ezért mindent el kell követni annak megakadályozására - figyelmeztetett újévi beszédében a német kancellár. Merkel rámutatott, hogy a bajokat az ember okozta, de még el lehet hárítani a fenyegető következményeket. Szólt arról is, hogy Németország a következő év 2. felében, az EU soros elnökeként azon lesz: jobban érvényesüljön az unió szava a világban. Megismételte, hogy a németeknek csak akkor megy jól a soruk, ha nincsenek gondok Európában. Külön kiemelte, mennyire fontos az együttműködés Afrikával, mert ha ott van esély a békés és biztonságos életre, akkor nem kell tartani menekültáradattól.
A görögországi menekülttáborokban uralkodó rettenetes állapotok miatt a Bizottság mielőbb elő akarja terjeszteni javaslatát a menedékrendszer megújítására, de csak akkor, ha azzal az összes tagállam egyetért, mert Brüsszel okult a kvótadöntés keserű tapasztalataiból. Az elképzelés nagy vonalakban az – közölte von der Leyen -, hogy nem kényszerítenének semmit sem a keleti tagországokra. De az olaszok és a görögön nem éreznék többé úgy, hogy teljesen magukra maradtak az érkező tömegek ellátásának feladatával. Orbán és egy-két keményvonalas CSU-s viszont sikernek könyvelhetné el a Frontex határvédelmi egységeinek megerősítését.
Ám éppen itt kezdődik a probléma, mert a kérdés igencsak megosztónak bizonyult. Nem lehet tudni ugyanis, mi van akkor, ha egyes kormányok továbbra is megtagadják azoknak a befogadását, akik jogosultak a menedékre. Lehet, hogy ezt a gondot a szolidaritás alternatív formáival hidalják át, vagyis a vonakodó államok például több határrendőrrel válthatják ki magukat a kötelezettségből. További bökkenő viszont, hogy a következő hétéves költségvetésben nem irányoznak elő további pénzt a török elnöknek, pedig ő az, aki feltartóztatja az újabb nagy migránshullámot. A luxemburgi külügyminiszter mindenesetre azon van, hogy amelyik tagállam nem vesz át menekülteket, az csak kevesebb támogatást kapjon az EU-tól.
„A populizmus olyan, mint a léggömb: magasra száll, de a végén kipukkan”. Így látja a helyzetet a neves osztrák politológus, Anton Pelinka, aki több mint 10 éven át tanított a CEU-n. A szakember úgy gondolja, hogy a búcsúzó év nem hozott áttörést a nacionalizmusnak, de az nem is szenvedett nagy vereséget, mindenesetre erősebb az Európai Parlamentben, mint idáig bármikor. Ám képviselőik között nagy érdekütközések vannak, hiába igyekszik az egységet demonstrálni Orbán, Strache vagy Salvini. A Fidesz és a PiS például nagy hasznot húz az uniós pénzekből, tehát csak szavakban fordulhat az EU ellen, és igazából mindent meg kell tennie, hogy a szervezet zavartalanul működjön. Az FPÖ, az AfD vagy Le Pen viszont nyugodtan szembemehet Brüsszellel, hiszen országuk nettó befizető.
Ami a magyar nacionalizmus illeti, arról az elemző úgy véli, hogy Trianon nem csupán Orbán hívei körében része a nemzeti mítosznak. A közvélemény egységesen úgy gondolja, hogy ennél rosszabb szerződés nem létezik a történelemben, egyetlen országgal sem bántak el ennél cudarabbul. Pedig Ausztria sokkal nagyobb területeket vesztett el az 1. világháború után. Csak Magyarországon nagyon is eleven az áldozatiság legendája és ezt használják fel bizonyos körök időről időre az érzelmi mozgósításhoz. Ám ez életveszélyes lehet.
Ugyanakkor a Brexit lehűti a kedélyeket a nacionalisták körében. Magyarország és Lengyelország nem fogja elvágni az uniós köldökzsinórt. Arról nem beszélve, hogy Nagy-Britannia nélkül az unió jobban működik majd, hiszen elmaradnak a londoni zavarórepülések. Az viszont igencsak jó Pelinka szerint, hogy napjainkban az európai nacionalizmusok nem irányulnak más államok ellen, az ellenségképet a migránsok és muzulmánok jelentik számukra. Viszont sajnálatos folyamatosságot mutat a kontinensen az antiszemitizmus. Pedig semmi alapja nincs, mégis makacsul tartja magát.
A kommentár szerint az idén voltak olyan jelenségek Trump körül, amelyeket nyugodtan lehet fasisztának minősíteni. Az illiberalizmus vagy a konzervativizmus fogalmával messze nem lehet a megfelelő helyre besorolni, amikor például az elnök csak mosolyog, miközben jelenlétében egyik híve nyilvánosan a határra érkező migránsok lelövésére szólít fel. Természetesen össze sem lehet vetni a politikus felemelkedését azzal, ahogyan a német fasizmus hatalomra jutott, de mindkét korszaknak megvannak a maga tanulságai. Az illiberalizmus terjedésének árát jobban meg lehet érteni, ha tanulmányozzuk a demokratikus normák lebontását Erdogan vagy Orbán alatt, illetve a kínai és orosz tekintélyelvű rendszer további megerősödését.
A kérdés ezek után továbbra is az, hogy miként kell reagálni a Trump jelentette fenyegetésre. Nem lehet tudni, hogy az amerikai intézmények képesek lesznek ellenállni, ha az elnök újrázni tud a választásokon. Hiszen cinikus és manipulál, ráadásul amit a Fehér Házban művel, az romboló pártja, az ország és a világ számára egyaránt. Ezért egy egész nemzedéknyi időre meghatározhatja az Egyesült Államok jövőjét, hogy a szavazópolgárok jövőre miként válaszolnak az általa megtestesített veszélyre.
