Október 14-én délelőtt a pécsi Kiss Sándor épp a baptista egyház mosógépjeit szervízelte másodállásban, amikor megcsörrent a telefonja.
– Ég a házad! Siess, gyorsan! – hadarta a vonal másik végén barátja.
Mire az 58 esztendős, ősz hajú, szakállas férfi hazaért, már három tűzoltóautó viaskodott a lángokkal. Hiába: a 70 négyzetméteres, kétszintes porta teljesen leégett, csak a négy, kormos fal meredezett az égre.
Kiss Sándornak és élettársának szinte minden vagyona odalett. A pár 30 éve élt együtt, két gyereket neveltek fel, ők diplomáztak és kirepültek már. A férfi háztartási gépszerelőként dolgozik, élettársa, Mária könyvtárban raktáros. Egykor panelben laktak, de a családi házban felnőtt Sándor elvágyott onnan, és otthon végzett munkája miatt amúgy sem fért a társasházban. Ezért húsz éve eladták a panelt, és vettek egy 2 ezer négyzetméteres telket, egy 1885-ben épített, alapos felújításra szoruló házzal Pécs nyugati külterületén, a cserkúti szőlőben. Sándor tucatnyi szakmához ért, s éveken át lakályos házzá alakította az egykor félig lakóházként, félig istállókként szolgáló épületet. Alul konyhát, ebédlőt, nappalit, hálót és fürdőt alakított ki, a tetőtérben pedig galériát és abból nyíló két szobát a gyerekeknek. A házat télen kandalló fűtötte, nyáron klíma hűtötte, takarítani központi porszívóval lehetett.
Mindez semmivé vált az egyik T-dugóban keletkezett elektromos zárlat okozta tűztől. A pár összeomlott a csapástól. Nyár közepéig volt biztosításuk, de megszűnt a biztosító, amelyikkel szerződésben álltak, kénytelenek voltak új biztosítót keresni. Nem kapkodták el, s így biztosítás nélkül maradtak.
Kiss Sándor a tűz másnapján hozzáfogott a romok eltakarításához. Komisz munka várt rá, derékmagasságáig negyven köbméternyi szemét borította a ház földszintjét. Szénné égett gerendák és a bútorok roncsai álltak össze mocskos és kemény eleggyé a bitumenes zsindely és a tetőszigetelés nappaliba csorgó, és ott megmerevedő műanyag masszájával.
Kiss Sándor alighogy nekiállt a munkának, megjelent a kapujában talicskával és lapáttal egy férfi, aki száz méterrel odébb lakott, és akivel addig csak köszönőviszonyban volt, s azt kérdezte: segíthet-e?
Még aznap délelőtt jöttek mások is a közeli dűlőkből, és jöttek barátok, meg azok baráti, akiket Kiss Sándor akkor látott először. Délben már vagy tizenöten takarították a romokat. Mindez másnap és harmadnap is folytatódott.
Sándoréknak 4 millió forint megtakarított pénze volt. Az újjáépítéshez szükséges anyagokra, a tetőre, a nyílászárókra, a burkolatokra, a betonra, a festékre ez elegendő volt, a szakmunkákra viszont már nem. Sándor ugyan festésen kívül ért szinte mindenhez, ám segítség nélkül nem boldogult volna. Egy fedélszék gerendáit egy ember kevés összeilleszteni, de a tetőt borító acéllemez helyrerakása és a betonozás is csapatban haladós. Sándor sosem maradt segítség nélkül, a spontán összeállt brigád tagjai továbbra is kérés nélkül jöttek. Így két hét alatt tető volt a házon, novemberben kijavították a falakat és helyükre kerültek az új nyílászárók, majd hőszigetelést és belső burkolatot kapott az épület.
– Ma egy szakmunkás elkér egy napért 10-15 ezer forintot, egy segédmunkás meg 8-10 ezret. Tőlem soha senki nem kért és nem fogadott el semmit, így milliókat kaptam ajándékba – mondja Sándor. – De itt nemcsak pénzkérdésről volt szó. Ma nincs jó szakember, aki egyből jön. Azzal meg mit értem volna, ha mondjuk egy ács elvállalja a tetőt márciusra? Nekem, ha szükségem volt segítségre, valamelyik barátom egy-két napon belül jött vagy hozott szakembert.
Ennek köszönhetően a ház december közepére elkészült. Sándor és Mária karácsonykor beköltözhetett. A pár két hónapon át a kertjében álló lakóbuszban töltötte az éjszakát. A 35 éves járművet másfél éve vették, addig sátorozva nyaraltak, azóta a busszal. Szűkösen voltak a hat négyzetméteres lakótérben, de végig fedél volt a fejük fölött, és az autó kicsi konyhája is jó szolgálatot tett. Sándor és Mária már a fűtött házban ünnepelhettek. Igaz, bútoruk még alig van, a nappali és a konyha berendezéseit eztán kell beszerezni, felépíteni. De nem türelmetlenek.
– Ami eddig történt velünk, az egy csoda – mondja Sándor. – Nem is értem ezt az egészet. Hogy vadidegen emberek is jöttek és segítettek. Ha volt valami gond, mindenki azt kereste, hogyan lehet megoldani. Nem volt idegesség, csak jókedv.
Beszéltem néhány emberrel, aki részt vett az építkezésben. Haissinger Péter, autószerelő így magyarázta a páratlan összefogást:
– Ismerem Sanyit gyerekkorom óta. Mindig remek ember volt, segítőkész. Jó fej, ezért, ha bajba kerül, megérdemli, hogy segítsünk neki.
Wensofszky Péter szobafestő korábban nem ismerte Kiss Sándort, mégis első szóra ugrott:
– Béla barátom szólt, hogy mi történt a Sanyival, és hogy jó ember, nem mennék-e segíteni? – idézi fel az 51 éves pécsi férfi csatlakozásának előzményét. – Ha Béla valakiről azt mondja, hogy jó ember, akkor az illető biztosan az is. Ezért mentem. Csak a hálóját festettem ki, megvoltam pár óra alatt. Egy jó embernek jár ennyi segítség.
Egyébként a segítők mindegyike úgy véli, hogy itt valami megmagyarázhatatlan történt. És boldogok, hogy részt vehettek benne.
