Kiengedtem a tyúkokat, adtam száraz kenyeret a birkáknak, teli töltöttem a kacsák lavórját, a tojóládából kiszedtem az egyetlen tojást, amit vélhetően ugyanaz a tyúk ajándékozott, mint tegnap, tegnapelőtt és azelőtt, hisz a tartóban méretre és színre tökéletesen azonos ovál-gömbök sorakoznak, nemigen van köztük eltérés. Épp mentem, hogy a madáretetőbe még beleszórjam a napraforgómagokat, amikor a kerítésnél megláttam egy alakot a kapu felé közelíteni.
December huszonnegyedike volt, reggel. Faluhelyen ilyenkor csak rokonok jönnek, nekünk meg ugye helyben ilyen nincsen, pénzt kéregetni errefelé nem szokás, s manapság a hit szónokai is inkább a városokat járják, sáros utcákba kevésbé merészkednek.
Kiáltottam messziről, mit szeretne, de nem szólt, csak intett, hogy menjek közelebb. Ahogy haladtam felé, messziről fel is mértem: kalap, sál, kabát, kezében kockás esernyő, minden szép, tiszta rajta, úriember, az már bizonyos.
- Jól tudom, hogy van bakkecskéjük? - kérdezte, mindjárt a köszönés után, s miután igennel feleltem, folytatta is, hogy tudja ő, ünnep van, készülődés, sütés, főzés, várakozás, de hát mit lehet tenni, a lánykecskéje épp most tüzel, s úgy tűnik, momentán miénk az egyetlen hadra fogható bak a faluban. S hogy áthozná hozzánk az ő jószágát, ha nincs ellenünkre, maradnának is egy-két órát, bízva a sikerben, s ha megtörténik, aminek meg kell ilyenkor történnie, már mennek is.
Végigfutott a fejemen, milyen teendők várnak még, de kimondani már csak annyit mondtam, hozza csak, mely más nap lehetne alkalmas a fogantatásra, mint ez.
Fél óra sem telt bele, kötélen átvezetve ott állt a kapuban egy szépen fejlett kecskelány, kicsit félszegen, szégyenlősen, mintha maga is pironkodna kissé, amiért épp ezen a napon tette őt alkalmassá sorsa a nagy találkozásra. Némi logisztikával betereltük a mi két kecskelányunkat az óljukba, a birkáinkat kukoricafondorlattal átcsalogattam a füves területre, a tyúkok is máshol kapirgáltak, így aztán a gazdasági udvarban nem maradt más, csak a két, légyottra ítéltetett kecske.
A mienknek sok nem kellett, heves udvarlásba kezdett menten, szagolgatva, dörgölőzve, dürögve járta körbe a neki felkínált lényt, még a tekintete is megváltozott, felhősebb, áttetszőbb lett, szerelem volt ez első látásra, még ha egyoldalú maradt is. Mert a kecskelány csak illegette, billegette magát, odébb sasszézott, tovaillant, elslisszolt, a döntő pillanatokban félreringatta a tomporát, a farkát meg, amit fel kellett volna csapnia, megkönnyítve így az aktust, csak lóbálta erre, lóbálta arra, de szabad utat nem engedett.
Két óra telt el így, dolgavégezetlenül. Mondtam az úrnak, hagyja nálunk a lányt, vagy vigye magával a mi fiúnkat, hátha majd meghittebb körülmények között, vizslató szempárok nélkül a természet utat tör magának, de nemet mondott. Kisétáltak a kapun, amit a mi jószágunk azóta, napok elteltével is sóvárogva, néha keservesen felmekegve, reménykedve néz, hátha megtörténik újra csoda, s egy váratlan pillanatban beköszönt hozzá ismét a szerelem.