Abban az évben sok minden történt ahhoz, hogy ezúttal ne a televíziós készülék előtt töltsük a szilvesztert. A nyugdíjba menetel elérhető közelségbe került, befagyott a Balaton, és mindenekelőtt befejeződött a tóparti nyaraló felújítása, amivel egy időben a családi kassza is kiürült. Ennyi ok akár elegendő is lett volna ahhoz, hogy az év utolsó napját az otthontól távol, a Balaton kis északi parti falujában töltsük el.
Nyomatékosabbá az tette az elhatározást, hogy kamasz fiúnk bejelentette: a szilvesztert szerény dorbézolás közepette otthon szeretné megünnepelni kisebb baráti társaságban. Amihez viszont elengedhetetlenül szüksége lenne szülei kellő időtartamú távollétére.
Erről nekem azon nyomban egy még régebbi szilveszter jutott eszembe, melynek előzményeként a fenti menetrendhez hasonlatosan édesanyámat és nagymamámat kellett eltávolítani otthonról a buli sikerének érdekében.
Akkor, tulajdonképpen minden az elvártak szerint zajlott: anyámék el, haverok meg, és pia is volt elég. Csak egyvalamit nem terveztünk be, hogy lesz a mulatságnak egy olyan pontja, amikor egyikünk a televíziós Himnusz kellős közepén, eléggé el nem ítélhető módon egy pezsgős üveggel a négykarú csillárt veri le. Ami természetesen ripityára is tört.
Tanakodás, fejvakarás, hogy másszunk ki ebből, ki mondja meg, és így tovább.
Én nem vállaltam, mivel nem én voltam a tettes. A tettes szintén nem vállalta, mivel annyira be volt rúgva, hogy a lábán is nehezen állt, nem hogy szabatos mondatokat fogalmazzon meg. A gyáva menekülést elvetettük, hiszen a felelősség közös, és hát szolidaritás is van a világon.
De akkor ki legyen az, aki ezt a kényes helyzetet bevállalja, és magyarázatot ad anyáméknak a sajnálatos eseményről?
Csakis Oszi, a mintagyerek, az éltanuló, aki még ráadásul polgári neveltetésben is részesült, nem mellesleg, aki közülünk a legkevesebbet itta.
Nem örült neki. De erősen biztattuk, mi pedig még rá is töltöttünk, hogy erőt meríthessünk a ránk váró megpróbáltatások elviseléséhez.
Elérkezett az igazság pillanata.
Oszi nyitott ajtót anyáméknak, azok nem kis meglepetésére.
Mi a szobában, lapítva a várható következményektől hallgattuk az alábbi párbeszédet.
- Kezicsókolom Ari néni, hogy telt a szilveszter?
- Köszönjük Oszikám, csendesen. Milyen kedves vagy. És ti? Jól szórakoztatok?
- Jaj, nagyon jól éreztük magunkat, Ari néni, és itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjük a lehetőséget, hogy az év utolsó napján itt lehettünk. Tetszik tudni, mégis csak jobb ez így baráti körben, mint mondjuk egy dohányfüstös kocsmában, ismeretlen, netán részeg emberekkel…
Bentről elfojtott röhögés szűrődött ki.
- Már éppen készülődünk, de gondoltuk, előtte még elmosogatnánk, egy kicsi rendet csinálnánk.
Vinnyogás a szobából. Jól adja.
Anyám teljesen elolvadt, és csak annyit mondott: - Nem szükséges Oszikám, majd holnap megcsináljuk.
- Tulajdonképpen bent már ki is takarítottunk.
- ???
- Ugyanis volt egy kis probléma, valószínűleg valami régi meghibásodott csavar, vagy talán anyaghiba miatt szakadhatott le a csillár. De ne tessék izgulni, mert már összeszedtük, és véleményem szerint később még vissza is lehet tenni a helyére.
Hát igen.
Tudtuk mi jól, hogy miért is éppen reá bíztuk ezt a kényes feladatot. Nem csalódtunk.
A történetnek ezen a pontján anyám éppen gyanakodni kezdett volna, ám a fiúk ezt a lélektani pillanatot választották a szervezett elszivárgásra, és a hosszas búcsúzkodás közepette anyu mérge elpárolgott.
Persze amikor kettesben maradtunk, már nem úsztam meg ilyen szárazon.
A csillárt persze nem lehetett visszatenni a helyére, újat kellett venni. De már az sincs meg.
***
Rég volt, de ez jutott eszembe, amikor igent mondtam a gyereknek az otthoni házibulira. És csak csendben reménykedtem, hogy nem történik hasonló káresemény.
Mi pedig szilveszter előtt egy nappal, egy baráti házaspárral négyesben elindultunk - két kocsival, s mint utólag kiderült, szerencse, hogy kettővel - a Balatonra.
Azért egy nappal előtte, mert azt találtuk ki, hogy Gabival, egy balatoni helyi cimborával, akinek volt egy borospincéje a domboldalon két faluval arrébb, tartunk egy kis elő szilveszteri bulit hárman, amúgy férfiasan. A nők meg ezalatt elvannak, ahogy akarnak.
Nagy terveink voltak az estét illetően.
Sanyi barátom egyenesen munkából érkezett, kicsit fáradtan, de nagy lelkesedéssel, legfőképpen a várható pincézés reményében. Mindketten városi emberek lévén, kevés ilyen alkalomban volt addig részünk. Sanyi felajánlotta, menjünk az ő kocsijával, amúgyis csak keveset iszik, majd ő vezet, és hát az út csak tíz perc oda is, meg vissza is.
Ez volt az első hiba.
Kenyeret, kis házi sonkát, szalonnát, vereshagymát összepakoltunk, és elindultunk a dombra. A pincében, hideg lévén amúgy kabátban-sapkában ettünk, ittunk, daloltunk, sűrűn koccintgattunk, örültünk az asszonyok távollétének, disznó vicceket meséltünk, egyszóval felszabadultan tettük mindazt, amiért odamentünk. Éjfél előtt nem sokkal pálinka is került, azt is legurítottunk egy kupicával. Már csak a János-áldás végett. Vagy ahogy Gabi cimborám szokta volt ilyenkor mondani: Csak így áva! Vagyis állva. (Bár addig is álltunk.)
Meg még egyet. Azt is állva.
Fényes jókedv kerekedett, a nyelv még forgott, de a láb már lelassult, ám ami a legnagyobb baj volt: egyikünk se vette észre, hogy Sanyi barátunk elbizonytalanodott. Igaz, Gabi is belekezdett egy értekezésbe az éjszakai Balaton-parti ufókról, de ez semmi nem volt ahhoz képest, hogy az indulás előtti férfias könnyítést Sanyi csak négykézláb volt képes teljesíteni. Ez viszont már baljós előjel volt.
Ennél a pontnál kellet volna valamiféle érett döntést hozni a hazajutást illetően, de az éjszaka kellős közepén, három kilométerre a legközelebbi lakott településtől csak annyira tellett, hogy felajánlottam, hogy majd én vezetek. Hármunk közül - mint kiderült - én bírtam a legjobban az ivást, és egy tízpercnyi bajmentes vezetésre még képesnek is éreztem magamat. A kertek alatt pedig majdcsak eljutunk valahogy hazáig szép óvatosan. Így gondoltam.
De Sanyi senkit nem engedett az ő kocsijába az ő volánjához. Ez volt a következő hiba. Le kellett volna ütnöm. De jómagam, szelíd emberként eltekintettem a fizikai erőszaktól.
Beszálltunk.
Asszonyok és absztinensek innentől ne olvassák.
A domboldalban egy enyhén balra lejtő földút vezetett a legközelebbi faluig. Sofőrünk a lejtést nem vette figyelembe, és néhány száz méter megtétele után az autót nekivezette az első út menti vadkerítésnek, amitől az autó, mint egy zátonyra futott hajó, megfeneklett. Sanyi tett még egy-két kósza kísérletet, hogy az autót kihozza szorult helyzetéből, de ennek csak annyi következménye lett, hogy az autó vezetőülési oldalának szétzúzása után a kuplungot is leégette.
Se előre, se hátra.
Ezzel egy időben ráborult a kormányra, lehányta a nadrágját, és elaludt.
A zajra Gabi is felriadt, és miután csak annyit látott, hogy Sanyi a kormányra hanyatlott, feltépte az ajtót, és karjait égnek emelve - Gengszterek, gengszterek! - kiáltással, állapotához képest viszonylag sebesen nekirohant az éjszakának. Mint egy burleszkfilmben, úgy szaladt kacsázva. Ma is előttem van.
Felmértem a helyzetünket. Lerobbant autó, magatehetetlen sofőr, éjszaka, mínusz öt fok, a legközelebbi falu legalább két kilométerre. Egy ember meg elszaladt, ki tudja hová. Arról szó sem lehetett, hogy hazatelefonáljunk, ebből a csávából önerőből kell kimásznunk az asszonyok közreműködése nélkül. Még csak az kéne.
Segítséget kell hozni, különben a szilveszter hajnal egy bedöntött vadkerítés és egy ismeretlen veteményes határában fog ránk virradni. Kiszálltam, és elindultam arrafelé, ahol a legközelebbi fényt láttam.
Úgy negyedórányi gyaloglás után egyszerre csak közeledő fénysugarat láttam, egy autóét. Pontosabban egy kisbuszét. Na, itt a megmentő - gondoltam.
Három tagbaszakadt férfi szállt ki a furgonból, és meglehetősen vészjóslóan elindultak felém. Elkezdtem volna mondani, mi is történt velünk, amikor egyikük anélkül, hogy megvárta volna a mondandóm végét, hátraszólt a mikrobuszba: - Ez volt a gengszter? - és egy zseblámpával a szemembe világított.
Ahogy mondani szokás: köpni, nyelni sem tudtam. A helyzet nemhogy a megoldás, egyre inkább az eldurvulás irányába kezdett haladni.
Itt azonban álljunk meg egy pillanatra.
Kiderült ugyanis, hogy akinek hátraszóltak, az a merevrészeg Gabi volt, aki a faluig - szülőfalujáig - futott a gengsztertámadás hírével, és a még ébren lévő rokonságot fellármázta, hogy jöjjenek a rablókat elkergetni.
Barátunk még mindig bizonytalan léptekkel kiszállt a buszból, rám nézett, és elgondolkodott. Látszott, erősen töri a fejét. Majd örökkévalóságnak tűnő másodpercek után egyszer csak valami kósza fény gyúlhatott az agyában, de csak annyit mondott: - Nem hiszem, hogy ő volt.
Még mindig nagyon be volt rúgva.
- Nem baj, keressük meg őket - mondta a vezér, szintén elég bizonytalan hangon, majd betuszkolt a buszba, és elindultunk a magára hagyott autó és vezetője felé.
Mire odaértünk, Gabiban kezdett oszlani a homály, nem kis mértékben köszönhetően annak, hogy első lépésben felismert, majd azt követően benne is kezdett összeállni a megelőző időszak története.
A marcona férfiak - keresztfiak, unokaöcsök - sajnálattal vették tudomásul, hogy itt most nem lesz semmiféle férfias számonkérés, ehelyett az autót ki kellene vontatni szorult helyzetéből, mi több, le kellene vontatni hozzánk.
De a baj, ahogy mondani szokás, nem jár egyedül.
- Gabi bátyám, tisztellek, becsüllek, mert a keresztapám vagy - kezdett rá az egyik - de ez egy baromság, ugyanis nincs annyi benzin az autónkban, hogy hazáig vontassunk benneteket. Csak idáig a faluba, itt hagyjátok az autót, hazamentek taxival, és holnap, ha már kialudtátok magatokat, feljöttök, és levontatjátok.
Gabi bátyánk sűrűn bólogatott. Neki ugyanis mindegy volt. Nem hangzott valami jól, de nem volt mit tenni.
Sanyit kiszedtük az autóból, nekitámasztottuk egy kerítésnek, és vártuk a taxit, ami húsz kilométerről, Füredről jött. A sofőr a hajléktalan lét állapotában lévő barátunkat csak úgy volt hajlandó a kocsijába beengedni, ha a fejét kilógatjuk az ablakon. Még így is búsás felárat kért a végén.
Már csak a legnehezebb volt hátra: eladni otthon az egész történetet.
Röviden összefoglalva: Sanyi felesége rövid sikoltozás után azonnal haza akart indulni, és csak hosszas győzködés után látta be, hogy autó nélkül, egy magatehetetlen férjjel, az éjszaka közepén mindez lehetetlenség.
A cimborát lefektettük, fejéhez egy vödör került minden eshetőségre készen. Nem kellett sokáig biztatni, hogy elaludjon. Még másnap is magatehetetlen volt, így Gabival nekünk kellett az autóját levontatni egy alapos tisztasági takarítás után.
A szilveszter feszülten telt. Másnap hazamentünk.
Sanyi felesége haláláig nem állt szóba velem, mert a történtekért engem okolt. Férje, megözvegyülvén időközben messzire költözött. Nem hallok róla, pedig sokáig vártam, hogy megköszönje a kínos helyzet megoldására tett erőfeszítéseinket, vagy legalább a taxiköltséget kifizesse. De a hálát, mint tudjuk, csak a mesebeli aranyhal találta ki.
Amúgy, otthon mindent rendben találtunk.
A gyerekek még ki is takarítottak.
