“Él a magyar intellektuelek világában egy Vasálarc. Látjuk őt naponként, és félünk tőle. Pedig jó ember ez a neves névtelen. Poéta, gondolkodó, magyar és bölcs. Az eleven megértés és biztatás ő. Csak egy kicsit félelmes. Nem is hívják sehogysem, mert Ignotusnak hívják. S e félelmes emberbe szerelmesek vagyunk.” (Ady Endre)
Eredeti neve nehezen kimondhatóan idegen hangzású: Veigelsberg Hugónak hívták. Apja, Veigelsberg Leó, az akkoriban igen népszerű német nyelvű budapesti napilapnak, a Pester Lloydnak volt a főszerkesztője: nagynevű újságíró, magyarul is, németül is igen gondos stiliszta, aki a legmagasabb stílusigénnyel figyelte írónak induló fiát.
A korán tehetségesnek mutatkozó fiatalembert programszerűen nevelték nagy műveltségűvé. Az egyetemen jogot tanult, s mellette irodalommal, művészetekkel foglalkozott, igen pallérozott apja ebben is kitűnő útmutatónak bizonyult.
A latinul „ismeretlen”-t jelenő „Ignotus” az írói álneve volt, de 1907-ben törvényesen is felvette: előbb Ignotus-Veigelsberg Hugó, utóbb Ignotus Hugó alakban. A millenniumi Budapesten „az irodalom autonómiájának védelmére” Osváth Ernővel, Hatvany Lajossal és Fenyő Miksával együtt alapított Nyugat folyóirat és a körülötte kialakuló szellemi kör gyakorta választotta társasági összejövetelei színteréül Ignotusék Báthori utcai hatszobás lakását.
„A Nyugat küzdelme sokáig szabadságharc volt… Ennek az irodalmi szabadságharcnak a lelke Ignotus volt, ennek a küzdelemnek a pontozatait ő szögezte ki a Nyugat kapujára. És ezekben a pontozatokban éppen az foglaltatik, hogy nincsenek pontozatok és nincsenek dogmák, csak tehetségek vannak, magyar tehetségek.” – írta róla Fenyő Miksa.
Ignotus Hugó nem támogatta fiának, Pálnak Ignotus néven kezdődő „literátori pályafutását”. Pál számára a Nyugat „nem családi, de irodalmi elkötelezettség volt, apján keresztül hűség és kiállás Ady örökségéért.” Az „írok, tehát vitatkozom” ars poeticajává nemesült, hiszen a polémiát (1929 és 1934 között) művészi szintre emelte. Már a húszas évek végére a „legingerlékenyebb urbánus”-sá vált. A magyar szellemi élet képviselői közül szinte elsőként érzékelte a nácizmus veszedelmét, a kibontakozó „antieurópai és antiintellektuális forradalmat”. A horogkeresztes hadjárat című könyvében (1933-ban) azzal szembesíti az olvasót, hogy a demokráciáknak határozottan fel kell lépniük a hitlerizmus ellen és e harcban a „akár a bicska is a humanizmus kifejezője lehet.”
Ignotust Kéthly Annához és Mónus Illéshez személyes barátság kötötte, szociálliberális nézeteivel közel állt a szociáldemokratákhoz. 1939-ben emigrált Angliába, mivel zsidó származása, intranzigens kiállása és olykor fulmináns cikkei miatt úgy érezte, hogy olyan támadásoknak lenne itthon kitéve, amelyekkel szemben védtelen. A háború alatt (Mikes Györggyel) a BBC magyar osztályán dolgozott, és Károlyi Mihály köréhez csatlakozott. 1947–48-ban a londoni magyar követségen sajtóügyi tanácsos.
A szociáldemokrata párt „beolvasztása” után Rákosiék hazahozatták a nagybeteg idősebb Ignotust, fiát pedig 1949 nyarán – saját kérésére – a Külügyminisztérium hívta haza jelentéstételre. Károlyi „rossz szellemét” – apja halála után – szeptemberben letartóztatták, ennek hírére nemzetközi tiltakozás szerveződött. „… Néhány nappal a letartóztatásom előtt – írta Ignotus Pál – együtt vacsoráztam Ries Istvánnal, a legnagyobb adomázó, nagy futball-és könyvrajongó miniszterrel. Még ő volt az igazságügy élén, ám gyakorlatban már az ÁVO foglya volt, a küszöbén fegyveres őr állt (úgymond) személyes biztonsága védelmében. A börtön falán még az általa aláírt nyomtatott rendelkezést olvashattam. 1950-ben letartóztatták és halálra kínozták.” Ignotus Pál provokatív abszurditásokat mondott, írt le a kihallgatásokon, ahol „egy szóval sem mondták, hogy hazudjunk. Ahogyan a tényeket összerakták, az volt az abszurd.” 1950 őszén (a Szakasits Árpád és társai per hetedrendű vádlottjaként) 15 évet kapott az „angol kém”. Fogsága idején Ignotussal is hosszú tanulmányt írattak az angol titkosszolgálatról, melyet ő valószínűleg unaloműzésként, a szellemi munkára kiéhezve el is készített. Ignotus 1956 nyarán szabadult, s mivel november 4. után nem látott esélyt politikai eszményei nyilvános képviseletére Londonba emigrált, ahol 1963-ig dolgozott a Kéthly Anna szerkesztette Szociáldemokrata Népszavának, továbbá megszűnéséig a stockholmi Szociáldemokrata Szemlének.
Kéthly Anna életének jó néhány fordulópontja összecseng Ignotus Páléval: elég utalni szállóigévé vált mondatára, „aki fél, menjen cukrászkisasszonynak”. A Mónus Illés által meghirdetett „szellemi ellenállás” híveként az antifasiszta megmozdulások támogatója, a magyarországi zsidótörvény-tervezetek harcos ellenzője volt.
Az 1945 utáni rövid demokratikus berendezkedés idején (a koalíciós pártok vitájában a köztársasági elnök jelöléséről) Kéthly Károlyi Mihály mellett állt ki.
Amikor pedig 1948 elejétől kezdődő koncepciós perek sorozatát szociáldemokratákra is kiterjesztették, Kéthly egyéni sorsa tükrözte pártja sorsát is: a „baloldaliak” után a „jobboldali” „szocdemek” (1950 júniusában Kéthly) letartóztatására került sor. Bebörtönzése – akárcsak Ignotus esetében – széles körű felháborodást váltott ki. A nemzetközi tiltakozási hullámot nyugaton Bán Antal és Szélig Imre vezette emigrációs MSZDP tartotta folyamatosan napirenden. Vele is (alá)írattak egy post festa „önvallomást”, mint oly sok más sorstársával...
1956-ban az Ignotusnál 12 évvel idősebb Kéthly, a Nagy Imre-kormány államminisztere november 1-jén hagyta el az országot és soha nem tért haza. Az emigrációban sokrétű missziót vállalt, járta a világot, kiterjedt levelezésében nyomon követhető az az erőfeszítés, amit az ún. magyar kérdésben tett.
A szerző történész
