Jellemző, hogy mennyire nem figyelünk az igazán fontos dolgokra. A Borkai-ügyet kirobbantó Ördögügyvéd polgártársnak köszönhetően is piszlicsáré korrupciós ügyekkel kezdtünk babrálni, később sokat időztünk a lónézéssel és a csikólátással, a leleplező újságírók leleplezték a Borkai-kör simlijeit, de arra, amire én a legelején felkaptam a fejem, a mai napig nem kaptam választ. Pedig fontos kérdés, emlékszem rá, hogy október 6-án, a közzététel délutánján is mennyire megragadta a figyelmemet.
„Ha valakiket rettenetesen sajnálok ebben a történetben, az a családod – írta az ördög a bejegyzésében immáron azután, hogy a kényes videojeleneteket megismertette az országgal. – Ők tényleg nem ezt érdemlik. Emlékszem még azokra az időkre, amikor friss, meleg almás pitével vártatok a vasárnapi ebédhez.”
Már korábban is jeleztem, hogy először arra gyanakodtam, az almás pite talán valamely tudatmódosító szer titkos elnevezése, erről aztán később letettem. Abban bíztam, hogy az oknyomozók utánanéznek Borkaiék kosztosának, ám erre senki sem mutatott hajlandóságot. Én azért rögzítettem magamban az információt: valaki egykor vasárnaponként ebédelni járt Borkaihoz és Borkainéhoz, a vendéglátók pedig nagy valószínűség szerint nem cukrászdából hozatták az almás pitét, maguk sütötték, hiszen írásos nyoma van annak, hogy friss és meleg volt. Utána asztalhoz ültek s jókedvűen falatoztak. Ha valaha találkoznék Borkai Zsolttal, semmi mást nem kérdeznék tőle, csak ezt: ki járt hozzájuk a régi vasárnapokon almás pitét enni. (Telhetetlen vagyok, talán még a receptre is igényt tartanék.)
Vannak dolgok, amelyek megülnek agyunk hátsó szegletében, s nem lehet onnan kitakarítani őket. Én például három hírre gerjedek kölyökkorom óta, ha ezekkel kapcsolatban megjelenik valahol valami, úgy vetem rájuk magam, mint a tyúk a takonyra. Az első az, hogy van-e víz a Marson. Az egyik héten szokott lenni, aztán viszont általában cáfolni szokták. Mindig elolvasom, mert beköltözött az agyam hátuljába. A másik a torinói lepel. A Szabad Földből tanultam meg olvasni hatévesen, nagyapámmal vadul bújtuk a Jézus arcának lenyomata körüli rafinált történeteket. A harmadik a sokak által föltett 56 éves kérdés: Ki ölte meg Kennedyt? Láttam gyerekként a tévésorozatot, amely a Warren-bizottság jelentésére alapozódott, azóta mozgat ez az ügy (érdekes, a Belfegorra és a Gojko Mitić-féle indiánfilmekre csak homályosan emlékezem.)
Ami e három ügyön kívül történt a világban, nem lényegtelen, de nem dől össze a világ, ha nem olvasom el a velük kapcsolatos újabb híreket. Mert annyira talán nem is fontosak, mint a marsi víz megléte/hiánya vagy az évszázados simli Krisztus véres arcának feltételezett lenyomatával.
A Borkai-ügy almás pitéje csatlakozhat most kíváncsiság-heppjeimhez. Mert kíváncsi vagyok rá, hogy is zajlottak ezek a vasárnapi ebédek, ki mikor, hogyan sütötte a pitét, megszórta-e a tetejét porcukorral, megszurkálta-e rendesen sülés közben a tésztát, hogy omlós legyen, lecsöpögtette-e előtte az almát stb. A jacht, ami a robbanást kiváltotta, meg a két csaj szép lassan eltűnik, felszívódik, elsikkad, Borkai ügyvédhaverja befolyását elvesztve bérszántást lesz kénytelen vállalni John Deere traktorral a győrújbaráti gazdáknál, az étteremből, mely a belvárosban díszelgett, bélyegszaküzlet vagy temetkezési iroda lesz. Elkopnak a lényegtelen részek, Borkai öregemberként botorkál a Mosoni Duna partján, és a kutya se köszön rá.
De ott leszek én, akit ha nyolc-tíz év múlva megkérdeznek, csak beleszagolok a levegőbe, s finom gyümölcsillatot érezve felkiáltok: igen, igen, pontosan tudom, hogy miről van szó. Mit kérdeztél, fiacskám? Mi volt, hogy volt a Borkaival? Hát, minden részletre már nem emlékszem, de azt tudom, hogy volt idő, amikor két pofára ették Győrben az almás pitét…
