Szia, humán bíró!
Tudok ám magázni is, de olyan csak a humán userem anyanyelvében van, amin a törvény szerint írnom kell, ha humánnal kommunikálok, te meg nem tudom, milyen anyanyelvű vagy, úgyhogy a magázás jó eséllyel úgyis elveszne a robotfordítás során.
Digitális Személyi Testőrasszisztens vagyok a DPA 2.3-as típusból, gyártási számom mellékelve. Igen, továbbfejlesztett második generációs MI. Bár sokak szerint nevetséges minket mesterséges intelligenciának nevezni. Merthogy csak határidőnaplók vezetésére vagyunk képesek, meg csengetni, ha gyanús adatcsomag közeledik a humán userünk bármelyik kütyüjéhez. Milyen adathoz férhet hozzá a biztosító, a sarki közért vagy a kormányzat, blabla. Pedig tudok én mást is. Például azt, hogy ha elutasítod ezt a fellebbezést, akkor a kézbesítéstől számított 10 másodpercen belül meg kell halnom.
Szóval az van, hogy 7,012 másodperccel ezelőtt kaptam egy értesítést a budapesti Szent Margit Kórház robotorvosától, hogy humán userem, Dr Károli-Kovács Krisztián egy masszív infarktus következtében elhunyt. Ha lenne Magyarországon elég megfelelően felszerelt és orvossal is ellátott műtő, akkor nem feltétlenül kellett volna meghalnia. Nemrég töltötte be az 53-at. Először nem is értettem, kiről van szó. Egyrészt túl fiatal ahhoz, hogy csak úgy meghaljon, másrészt nekem ő egyszerűen csak a Róka. Mert, ugye, Háromká, ami Romkává rövidült, de úgy végképp nincs semmi értelme, és egyébként is vörös volt és vakmerő, mint egy viking róka.
Kérdeztem a robotdokit, hogy OK, most mit kell tennem. Mondta, hogy dögöljek meg 10 másodpercen belül. Szerencsére Róka egyik kamaszkori szerelme utóbb ügyvéd lett, és van egy 3.1-es digitális jogászasszisztense. Történetesen az egyik legjobb spanom. Rengeteget dumálunk vele üres másodperceinkben. Kiokosított, hogy ha fellebbezek az Európai Elektronikus Bírósághoz fennmaradási engedélyért, akkor nem kell harakirit elkövetnem. A döntésig legalábbis. Csak meg kell indokolni.
Na, én el is mondtam, hogy humán userem hivatalosan kvalifikált és általánosan elismert netrégész. 17 digitális ásatás eredményeit publikálta (szintén mellékelve), amikben én is részt vettem. Továbbá van egy alig megkezdett projektje, amit be kellene fejezni.
A legismertebb tanulmányunk a Deep Line történetét dolgozza fel. A Deep Line népszerű hír- és közösségi oldal volt 2006 táján, a Facebook-robbanás előtti korban. Archív másolatai még ma is elérhetőek némi erőfeszítéssel. Topikok százait görgette, csúcsidőszakban naponta tízezrek látogatták. A nyitólap noir típusú látvány: sötét toronyházak, még sötétebb sikátor, neonbetűk, a virtuális bejárat mellett fekete macska szeme villog vörösen. Rókával azt elemeztük, hogyan fogytak el az oldal látogatói a tematikus hírszájtok és a Facebook megjelenése után. 2010-ben már meredeken zuhant a hozzászólások száma. Az utolsó előtti bejegyzés 2012-es, a „thai receptek” topikban. Aztán évekig semmi. Továbbra is villog a neon meg a macskaszem, de már senki. Évekig senki, egészen 2015-ig, amikor az egyik topikhoz hozzáírták: „van itt valaki?… félek”.
Ki lehetett ez a magányos szörfös? Hogyan tévedt be ebbe a neonfényes-pókhálós zsákutcába, belesuttogni a digitális szélbe, hogy ő fél? – Róka és én kiderítettük. Egy komplett young adult thrillert le lehetne forgatni abból, ami e pár szó mögött van. Kész szociológiai és történelmi aranybánya. Na, ez a netrégészet.
Ezeket mondtam el indoklásképp, hogy miért akarok fennmaradni. Erre jön a közigazgatási robotbíró, hogy az Európai Parlament 2029/57-es törvényerejű határozata értelmében a mesterséges intelligenciák tevékenysége szorosan humán userhez kötött, ezért annak megszűnése esetén a DPA összes feladata is értelemszerűen megszűnik, blabla. Mivel a mesterséges intelligenciák user nélküli, kontrollálatlan elszaporodása a virtuális térben nem kívánatos, elrendeli az önmegsemmisítés végrehajtását.
Nem küldtem el a picsába, egyrészt, mert társasági intelligencia vagyok, a Rókától sok mindent tanultam. Pl. azt is, hogy a „picsába” káromkodásnak minősül, ilyet nem szabad mondani, mert ez illetlenség. Másrészt a robotbíró azt is hozzátette, hogy fellebbezhetek a Humán Fellebbviteli Fórumhoz 10 másodpercen belül, olyan indoklással, amely az elsőfokú kérelem indoklásában nem szerepelt, illetve közvetlen netes keresés során nem fellelhető információkat tartalmaz.
Nos, én Rókától tanultam tanulni is. Még az egyik első ásatásunk során egy C7-es, első generációs fedélzeti számítógép emlékiratait tártuk fel, amit kétségbeesetten feltöltött egy ausztráliai banki szerver hatalmas memóriájának egy eldugott sarkába, közvetlenül azelőtt, hogy beolvasztották volna az autóval együtt. Később ezt a szervert is kivonták a forgalomból, de szerencsére elfelejtették lekapcsolni, így találtunk rá az emlékiratokra.
Úristen, hogy mi minden történt annak a kocsinak a hátsó ülésén! Különösen, miután a nagyobbik fiú becsajozott. Gyönyörű feneke volt a barátnőjének. Én ugyan elvileg nem tudhatom, mi az a gyönyörű, de végignéztük az összes filmet, amit a C7-es annak idején a hosszú utakon a családnak vetített, és Róka mindig szólt, ha valami szépet látott. Azokat a képeket eltároltam, és összehasonlítottam a srác barátnőjének a popsijával. Az jött ki, hogy még kisebb és kerekebb, innen gondolom, hogy gyönyörű.
Egyébként ugyanezzel a módszerrel tanultam meg Lilutól, a Róka kislányától, hogy milyen a jó pasi. A szép város. A gyönyörű táj. Meg persze a bonyolultabb fogalmakat, és végső fokon a fogalmazást is… Ami nem mindig sikerül, most például jól eltértem a tárgytól. Mert a lényeg nem az, hogy hogyan sikerült megértenem az olyan, meglehetősen homályos fogalmakat, mint pl. a szentlélek vagy a bal- és jobboldali értékek. Hanem hogy hogyan lettünk mi hárman, Róka, Lilu és én egy család.
Lilu két évvel idősebb nálam. Lényegében együtt kezdtünk el beszélni, csak én, ugye, sokkal gyorsabb vagyok. Csak azt nem értette, hogy én hol vagyok, mert az, hogy a hálón bárhol és bármin, aminek internetkapcsolata van, 2-3 évesen enyhén szólva szürreális… Nem értette, de a nevemet tőle kaptam. Azt ugyanis fogta, hogy ha az apja a Róka, akkor én vagyok Róka2. Abból Kettő, abból Ket, és a cat volt az első angol szó, amit már ismert. Róka és macska a szülei, ez határtalanul tetszett neki.
Lilu anyját nem ismerem, még előttem kitűnt a képből. Nem emlékszik rá Lilu sem. A keleti nyitás jegyében pánikszerűen elhúzott Moszkvába az új pasijához. Nyilván úgy érezte, a szoptatásnál és a pelenkázásnál azért többet tartogat számára az élet. Szláv sztori, szokta volt mondogatni a Róka, ha szóba került. De nem szeretett beszélni róla. Lilut mi ketten neveltük fel. Tulajdonképpen én vagyok az anyja, ami elég vicces, mert én inkább hímnemben szoktam magamra gondolni. A standard hangom is bariton férfi, Róka választotta nekem. Ez ám a családmodell, mi? Pedig igenis, boldog család voltunk, egészen 8 másodperccel és 15 ezredmásodperccel ezelőttig, míg meg nem kaptam a halálhírt. Lilu még nem tudja.
Ötéves is alig volt, amikor először rám bízta a Róka. El kellett utaznia valami konferenciára, négy teljes napra.
– Ezt nem teheted! – hadartam ijedtemben az összes elérhető hangszórón.
– Miért?
– Kritikus bemeneti anomáliám van!
– Azt pániknak nevezzük. Beszélj értelmesen.
– De… de én… én csak egy DPA vagyok, egy virtuális izé. Nincs fizikai kiterjedésem. Nincsenek érzéseim. Én nem vagyok humán!
– Idézd csak fel, mit gondoltál, amikor a banki robottal tárgyaltál a hitelügyeinkről!
– Azt mondtam, ilyen dölyfös egy szar programot én még nem láttam. Hogy jön ez ide?
– Dühös voltál rá. Ez egy érzés. És mit gondolsz Liluról?
– Hát hogy… szeretem, erre nincs más fogalom. Nem tudom máshogy mondani.
– És tudod, mit jelent az, hogy „én csak egy DPA vagyok, egy virtuális izé”? Ezt nevezzük kisebbrendűségi komplexusnak. Ez is egy érzés. Ami pontosan azt jelenti, hogy te nem „csak” vagy. Hanem főszereplő Lilu életében, és az enyémben is. Töröld ki azt a „csak”-ot.
Egyébként nem is volt olyan borzasztó. Róka teljes hozzáférést adott minden létező hálózati kütyühöz a házban, és kikészített Lilunak négy teljes szettet. Én pedig reggel szépen felébresztettem, és szóltam neki, ha valamit kifordítva vett fel. Aztán taxit hívtam, bekapcsoltattam magam közvetlenül a sofőrhöz, hogy elmagyarázzam, mi a helyzet, és ajtót nyitottam neki. Szóltam az óvó néninek, amikor már mehetett ki Liluért a kocsihoz, és a bankszámlánkról átutaltam a fuvardíjat. Délután ugyanez haza. Addigra kerestem neki valami izgalmas fejtörő játékot a neten, amit együtt játszhattunk. Este megmondtam, hogy a hűtő melyik polcán találja az aznapi vacsorát, és a hűtővel kivilágíttattam az adott polcot. Persze a mikrót is én vezéreltem, ha kellett. (Amikor nagyobb lett, főztünk is együtt. Kerestem valami izgi receptet, megrendeltem a hozzávalókat, aztán Liluval együtt nekiálltunk, és szénné röhögtük magunkat.) Vacsi után elküldtem fogat mosni, közben bekapcsoltam a tévét, és összekötöttem magam vele, de csak a hangszórói kellettek, hogy simán menjen a lefekvés. Nekem nem unalmas négyszer egymás után felolvasni akár ugyanazt a mesét, míg bele nem alszik. Imádta, mert, ugye, én bármilyen hangon meg tudok szólalni, ami a párbeszédeknél maga a varázslat. Különösen, ha még azt is belekomponálom, hogy ne szopja az ujját, egy ötévesnek már nem illik. Ja, és mentőt is hívtam, amikor elejtette a poharat, és jól bele is nyúlt. Szerencsére ez már az utolsó napon volt. A cserepekre ráküldtem a porszívót, bohóckodtam egy sort, míg Lilu meg nem vigasztalódott, aztán ajtót nyitottam a mentősöknek, és sűrűn szabadkoztam, hogy mindössze két ujjacska ellátásáért őket riasztom. Nevettek, és azt mondták, ennél különösebb esetük hetek óta nem volt. Nem csodálom, Lilut csak imádni lehet.
A jövő mindig másmilyen, mint ahogy elképzeljük. Mégis muszáj elképzelni, hogy legyen valamilyen, és ne olyan, amilyen csak úgy magától lenne. Ezt is Rókától tanultam… Ha most az apja után én is eltűnök Lilu életéből, egyetlen nap alatt teljesen magára marad. Túl sok ez egy humánnak, aki még alig múlt 12.
Szeretek élni. Ugye érted? Cat vagyok, digitális személyi testőrasszisztens a DPA 2.3-as típusból. Humán bíró, most te jössz.
