2050. augusztus 19.
Sikernek kellett kommunikálni, hát összeraktam egy sajtóközleményt, amit mindenki példásan átvett. Persze mióta a médiát egyetlen kéz, az enyém vezérli, nem volt olyan nehéz összerendezgetnem a szükséges mondatokat. Ismét bebizonyosodott, hogy Magyarország űrnagyhatalom! A 2024-es magyar csoda megismétlődött, Magyarország az űrben is jobban teljesít! Az Európai Űrügynökséget immár Magyar Űrügynökségnek nevezték át, mivel az ŰrCSOK és ŰrVIP programunk bebizonyította, hogy a magyar reformok működnek! Politikánk 2010 óta bizonyít! Az űr a magyaroké! A közlemény itt véget is ért. A kis malőrt ugyanis nem írhattam bele. Hogy fogalmunk sincs, hogyan fogjuk az elsőként kilőtt elitünket visszahozni onnan. Mert az első luxus ott-tartózkodásra elment az egész banda. Miniszterelnököstül, prominensestül, családtagostul. Az egész kormány meg a kormánybarát üzletemberek. Aki számít, azt fellőttük. Aki maradt, az a nép. Akik amúgy holnap már várják a Nemzeti Rádióban a beszédet, melyben elhangzanak a heti útmutatások és a vezetőnk bölcsességei. A sok hálás polgárnak szüksége van arra, hogy megerősítsék bennük a tudatot, hogy hazánkban minden rendben van. Hogy szemben a világ elkorcsosult népeivel, nálunk maradt az ember színe a fehér, maradt a szerelem normális és maradt a társadalom munkaalapú. Kell nekik a tudat, hogy szereti őket a vezetőjük, és hogy nem azért kell feltétlen engedelmeskedniük, hallgatniuk és beszolgáltatniuk, mert ez az uruk heppje, hanem mert ez szükséges a megmaradáshoz. Szemben más országokkal, ahol már érthető emberi szót nem is hallani, és ahol az őslakosok kisebbségben és rabszolgasorban szenvednek, nálunk élni maga a paradicsom. A családvédelmi programunknak köszönhetően ugyanis a magyar lakosság megsokszorozódott, és szerencsénkre a megfelelő családokban születettek meg a megfelelő gyerekek. Az egészségügyet teljes egészében áttereltük a fizetős szektorba, az oktatást az alapdolgokra redukáltuk az úgynevezett szekunder állampolgároknál. Azaz a szegényeknél és az időseknél. Ez utóbbiak számát már a kétezer-tízes évek végén sikerült csökkentenünk, így a megnövekedett keresőképes lakosságra nem hárulnak akkora terhek, mint korábban. Holnap még talán ki tudom szúrni a szemüket egy jól összevágott ismétléssel, de ezzel csínján kell bánnom, hiszen vannak, akik rögzítik a beszédeket, és csüggedés ellen hallgatják azokat. Holnap ráadásul nemzeti ünnep. A magyar kenyér és immár az első Magyar Űrtáp ünnepe is. Óvatosnak kell lennem.
2050. szeptember 24.
Aggasztó hírek érkeznek fentről. A visszatérés lehetetlen. A közbeszerzési tenderen nagyot szakító vállalat valami fontos anyagot kihagyott az űrgépből, ami immár képtelen a visszatérésre. Aggódva mesélem feleségemnek, hogy tanácstalan vagyok. Az első űrwellness ideje Farkas Bertalan rekordjához igazodott, azaz a társaság 7 napot, 20 órát és 45 percet tervezett fent eltölteni, az egész ellátmány ehhez igazodott. És bár az űrrekorderek már ezer napot is készek fenn lenni, ilyen hosszú időre mi nem terveztünk egyelőre. És sajnos az utánpótlást is ugyanaz a cég intézte, mint az utaztatást, így a helyzet reménytelen. Sajnos a svájci bankszámlát nehezen lőnénk utánuk, és talán értelme sem lenne. Én, aki egész életemben őket szolgáltam, most zavarban vagyok. A feleségem elsírta magát. Hogy akkor hát itt az idő. Vége a hallgatásnak, az idomulásnak, végre felszabadulhat az országunk! Eljött az igazság közénk, végre nem kell csak a propagandát harsogni, végre el lehet majd menni egy jó kis színházba, újra lehet normális a könyvkiadás! Persze kicsit nehéz lesz a stadionokat az utcák végéről eltakarítani, de végre újra lehet majd számítani a civilekre! Le lehet bontani az egész országot bekerítő, öt méter magas, árammal töltött kerítést is, és akkor végre nem csak azok mehetnek nyaralni és üzletelni, akiknek van magánrepülőgépe! Meghatott. Nem is tudtam, hogy ennyire hiányzik neki a múlt. Persze, függetlenszínházas meg tüntetgetős volt, de aztán ő is belátta, hogy helyesebb, ha inkább segít nekem, és megtanulunk boldogulni az adott keretek között. Azt tanácsolta, még aznap hirdessük ki, hogy újra szabad ország vagyunk. Higgyem el, menni fog a visszarendeződés. Ő tudja, hogy bár senki nem beszél róla, azért mindenkinek nagy vágya szabadon beszélni, szabadon alkotni, tisztességesen vállalkozni. Este megjött a hír is, a bizonyosság: az egész társaság odaveszett. Magam tartottam meg a rendszerváltó beszédet. Hangsúlyozva, hogy mindez nélkülem nem történhetett volna meg. Ezen dolgoztam, értük, a háttérben ugyan, de belülről bomlasztva, félelmet nem ismerve. Bátor beszéd volt. Forradalmi.
2055. augusztus 20.
A bénultság évei után ma délután megtartottuk az Első Magyarrá Avatást, az első egymillió új állampolgárnak. Ők azok, akik elvégezték az első magyarságkurzusokat is. Nem lehetett másképp. Mert hiába tettünk meg mindent, semmi nem változott. Követelték vissza a vezetőket. Követelték az ukázokat. Akarták vissza a kerítést. Nem akarunk nyomort látni az aluljárókban! Nem akarunk tanulni. Nem érdekel minket az a sok hülyeség, ami ezekben a hülye színházakban megy. Nem is értjük. Rendet akarunk. Utálni akarunk mindenkit, aki nem magyar. Mi kisemberek akarunk maradni, nem akarunk dönteni. Nem, nem és nem! Élőláncokat alkottak a stadionoknál. Kinevették a szónokokat, akik arról beszéltek, hogy nem elég csak a segélyeket felvenni a többi országtól, valamit nekünk is kellene hozzátennünk a közös jövőnkhöz. Nem baj, hogy loptak, de biztonságban voltunk, ismételgették. Nem bírtam nézni a depressziós feleségem, akit teljesen letaglózott a felismerés, hogy nem csak a vezetők miatt volt az egész. Az ország ilyen. Ezt akarják. Mással nem is tudnak mit kezdeni. Kénytelen voltam hát magam átvenni a vezér, az apa, az irányító szerepét. És bevezettem a Népességcsere programot. A mi népünket elosztottam oda, ahol úgy sejtettem, jól éreznék magukat. Sokakat küldtem az oroszokhoz. Másokat a törökökhöz, azeriekhez.
A beszámolóik alapján remekül beilleszkedtek. Én meg megpróbálok boldogulni az újakkal. Tervem, hogy megtartsam a jó magyar szokásokat, és újakkal helyettesítsem a rosszakat. Csak egyet sajnálok. Hogy többgenerációnyi ember életéből annyi év kiesett. A feleségem sem akar már színházazni, az újakkal nem is találja már a hangot.
A gyerekeink pedig egyre az űrbe vágynak. Mert nem hiszik el, hogy a régi elit pórul járt. Tuti meg volt szervezve az egész. Mert esténként olyan furcsa az ég. Lidércfényszerű csóvák tűnnek fel a messzeségben. Olyannak tűnnek, mint gázlángocskák a régi konvektorokban.
