Ahogy arról már lapunk három héttel ezelőtt részletesen beszámolt, idén a gyerekek december 6-án, reggel arra ébredtek, hogy üres volt a csizmácskájuk. A Mikulást senki sem látta. Eltűnt. Sehol a szán, sehol a rénszarvas, még a krampusznak is nyoma veszett… A híres magyar gyermeklap munkatársa egy lappföldi öregek otthonában talált rá a beteg, idős, függő emberre, akinek mind szellemi, mind fizikai állapota siralmasnak mondható. Az anyagot a Brummogó Brúnó – érthető okokból – nem hozta. Mi viszont teret adunk az interjúnak, a következő – diktafonnal rögzített – beszélgetést minden kozmetikázás nélkül közli lapunk. Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy a cikkben megjelenő véleményekkel a szerkesztőség nem minden esetben ért egyet, de tiszteletben tartjuk a szólás szabadságát.
– Mi történt, kedves Mikulás? Miért nem jelentkezett idén munkára?
– Hagyjanak békén, nem nyilatkozom!
– Kedves Mikulás, ön közszereplő. Muszáj nyilatkoznia.
– Ezt meg ki mondta magának? Hagyjon békén!
– Sztrájkol?
– Ha éppen tudni akarja, igenis sztrájkolok. Miért, nem szabad?
– Nem érzi, hogy önnek erkölcsi kötelességei vannak a gyermekekkel szemben?
– Nézzék, elegem van, kivagyok. Összeomlottam, mint a kártyavár. Meddig lehet még engem megalázni, átverni, átbaszni a palánkon?
– Mire gondol?
– Valamikor Miklós voltam, Myra város püspöke. A csodálatos mediterrán tengerparton éltem. Napsütés, pálmafák, gránátalma, barna bőrű asszonyok, úzó, szuvláki. Aztán Szent Miklós lettem, később Mikulás. Minden csodás volt. Most meg itt fagyoskodom, már Isten tudja csak, mióta. Lappföldön! Befagy a seggem. De tulajdonképpen nem is ez a fő probléma.
– Mi a fő problémája?
– Tudja, az sem mellékes, ha az embert lefokozzák. Régen a mennyben éltem. Onnan figyeltem a gyerekeket. Ki volt jó, ki volt rossz. Egész évben csak kukkoltam a srácokat. Volt egy csomó kis segítőm: manók, angyalok és krampuszok. Nagyon cuki népek voltak. Remekül elszórakoztunk. Persze már rég leléceltek.
– Miért?
– Hát a munkakörülmények miatt. Egész éjszaka egy elaggott rénszarvassal fuvarozni az örök és sötét télben? Magának talán ez az életcélja? A krampusz közölte velem, ne nézzem madárnak, ő nem jegesmedve. Elküldtem melegebb tájakra…
– És hol van a rénszarvasa, Rudolf?
– Ment a levesbe. Öreg volt már szegény. De nemcsak csontleves készült belőle, hanem souvas is, ami itt, Finnországban hagyományos fogásnak számít. A rénszarvas húsát sózzák, füstölik, vékonyra szelik, és áfonyaszósszal, hagymás krumplipürével eszik. Így aztán egyedül maradtam. És senki sem vette észre. Majd beleszakadtam, amíg egy éjszaka alatt az összes ajándékot házhoz vittem. Persze, se béremelést, se elismerést nem kaptam.
– Szóval ön egy sértett ember?
– Még szép, hogy az vagyok! Engem éppúgy letaszítottak a mennyből, mint Lucifert. Őt a pokolba, engem Rovaniemibe száműztek. Igazán nem tudom, melyik a rosszabb. A pokolban legalább meleg van. Ott hamarabb ütött be a globális felmelegedés. Csakhogy ne felejtsük el, hogy Lucifer és köztem van egy jelentős különbség: én nem követtem el semmit. Nem lázadtam fel senki ellen. Példátlan igazságtalanság.
– Nem nevezhető joggal igazságtalanságnak az is, amit ön tesz? Fellázad a gyerekek ellen…
– Miféle lázadás? Alig bírok járni. Öreg vagyok, és csalódott. Engem mindenki átvert.
– Kik?
– Hát, például, akik a mennyből száműztek. Nem ezt érdemeltem volna. És persze a gyerekek. Mindegyik megígérte, hogy jó lesz, aztán nagy ívben szartak a fejemre.
– Mindegyik? Nem túlzás ez?
– Dehogy túlzás. Mindegyik!
– Ez így üres vagdalkozás, kedves Mikulás. Mondana néhány példát?
– Sok milliót mondhatnék…
– Mi a Brummogó Brúnó szerkesztőségéből érkeztünk, Budapestről. Mondana néhány speciálisan magyar példát, hogy a magyar gyerekek is értsék, miért ennyire csalódott a Mikulás bácsijuk?
– Ó, szóval Budapestről! Csak annyit mondhatok, hogy a magyar gyerekek különösen álnok természetű felnőttek lesznek. Persze nem álnokabbak, mint a németek, az olaszok, az oroszok, a franciák, az angolok, a szlovákok, a csehek vagy mondjuk a finnek. Vagy az összes többi. Egyik-másik, mind egyforma. Reménytelen az egész emberfaj, higgye el nekem… Sárkányfog-vetemény, nincsen remény, nincsen remény, kedves magyar pajtások!
– Néhány konkrét példát ígért…
– Ha ragaszkodik hozzá… De nem fogják kitenni az ablakba. Akkor csak néhányat a közelmúltból. Csak a jéghegy csúcsait. Lássuk csak, igen… Itt volt például a Kohn Béci, a lelei jegyző fia. Milyen aranyos lurkó volt! Vittem neki csokoládét, cukorkát, beletettem a bundás csizmácskájába. Megsimogattam a pihés kobakját, édesen aludt. Az angyalka (akkor még voltak angyalkáim) azt kérdezte tőle, megígéred, hogy mindig jó fiú leszel, Béci? Persze, persze, nyögte a kis álomszuszék… Tudják, mit éreztem, amikor az újságban Kun Béla és bandájának rémtetteiről értesültem? Egy világ omlott bennem össze! Ez a Béla nem lehet az a Bécike, mondogattam álmatlan éjszakákon át. De persze ugyanaz volt! Átvert. Elárult. Mindent megígért, aztán…
– Jó, hát a kommunisták ilyenek, de, kérem, ne általánosítsunk.
– Ne. Tényleg ne. Annak a kis kenderesi csínytevőnek játék hajót és fakardot tettem a bőrcipellőjébe. A manóknak persze mindent megígért. Jó lesz, kedves lesz, kiváló magaviseletű. És mit csinál ez a tündéri Mikike 1941-ben? Kamjanec-Pogyilszkij? Mond ez magának valamit? Nem is folytatom tovább ezt a szörnyű történetet, mert a dühtől felrobbanok. Pedig folytathatnám, higgye el… Az emberi fajnak csupán egyetlen pozitív dolgot lehet a számlájára írni: minden rohadék felnőtt valamikor édes, aranyos, kedves, okos, tehetséges és szeretnivaló gyermek volt. A többi gyalázat…
– Kemény szavak ezek, Mikulás bácsi. Nem fél, hogy magára haragítja a gyerekeket? Honnan van önben ez a végtelen cinizmus és gyűlölet?
– Cinizmus? Gyűlölet? Realizmus! Tapasztalat! Rutin! Tessék, pajtikám! Tudsz nekem mutatni csak egyetlen jó embert?
– Ezt már Brecht eljátszotta, kedves Mikulás. Ne használja ki, hogy a mai gyerekek nem tudnak olvasni és színházba se járnak! Ez nem fair. Nem találna ki inkább valami eredetit?
– Én nektek nem találok ki semmit! Nem érdemlitek meg.
– Nem fél a gyerekek haragjától?
– Mitől féljek? Itt fekszem félholtan, kiégve, csalódottan és eldobva. Iszom a vodkát literszámra. Szívom a cigit, mintha nem lenne holnap. Ha kapok kokaint, azt is felszívom. Már semmi se érdekel. Nihilista lettem. Mit tudnak velem csinálni? Lefokoznak Télapónak? Túl vagyok rajta. Alig éltem túl a szégyent, de elmúlt. Ó, uram, ha tudná, az adai Rosenfeld Matyikát hogyan kényeztettük. Piros csillagot, süvegcukrot, játék katonát tettünk a puha mamuszába. A krampusz azt kérdezte tőle csilingelő hangon: Aztán jó leszel-e, Matyi fiú? Hát persze, vágta ki a kis gézengúz, aki felnőtt, aztán átkeresztelt Télapónak. Engem, a püspököt. De, azt hiszem, ez volt a legkisebb bűne a szégyentelennek… Nevezhetjük mindezt hálátlanságnak? És a Télapó-ünnepek végtelen sora akkor is folytatódott, mikor egykori kis kedvencem, a fiumei zabigyerek, a Czermanik Jancsika kezébe került maguknál a hatalom. Jaj, hányszor vittem a szegénynek Kapolyra forró krumplilevest, odatettem a csizmácskája mellé az ablakpárkányra, hogy mikor felkel, meleg zupát kortyolhasson a kis szerencsétlen. A kézzel faragott sakk-készletről már nem is beszélve. Persze, csak úgy dőlt a vér, mikor a trónra ült. Szokás szerint… Mondanom se kell, nem ezt ígérte. De hagyjuk, öreg vagyok, egy szegény, kiábrándult vénember. Sorolhatnám a sérelmeimet a végtelenségig, de nem sorolom. Csalódtam és nem csinálom tovább. Ennyi. Elhatározásom végleges. Tűnjön innen a fenébe. Szarok a magyar pajtásokra. Is.
– Azt mondják, azért szépen hoz a konyhára a Rovaniemitől 8 kilométernyire található Santa Park, a helyi repülőtér közelében. A filmes jogdíjai is rendesen pörögnek: Reszkess, Télapó; Miniszoknyás Mikulás, Tapló Télapó stb. Állítólag dől a pénz…
– Tényleg azt gondolja, hogy én csináltam az adventből bohócot? Nem, téved. Maguk voltak, emberek. A karácsony, Jézus születésnapja sokáig a szeretet, a lélek, a csönd ünnepe volt, maguk viszont az ökumenikus kapitalizmus, a végtelen fogyasztás, az őrült tobzódás haláltáncává nevezték ki. És most rám mutogatnak? Nem tagadom, Finlandia vodkát iszom, piros Marlborót szívok, és a kokót se ingyen kapom. De nagyjából ennyi luxust engedhetek meg magamnak. Sokáig sorolhatnám még a sérelmeimet, de úgy érzem, nemsokára meghalok. Nincs értelme tovább beszélgetnünk… Kérem, távozzon. Nővér! Jöjjön, dobja ki ezt az erőszakos hunt! Tudom, hogy a nyelvrokona, de ne bánjon vele kesztyűs kézzel! Miért nem intézkedik? Mégiscsak igaz a régi mondás: aki finnugorok közé keveredik, azt megeszik a disznók!
– Kedves Mikulás, ön is úgy érzi, mint annyi más értelmiségi Európában, hogy egy civilizáció végére értünk? El fog pusztulni a nyugati kultúra? És a maga sorsa is csak egy olyan kortünet, ami beleillik a nagy egészbe?
– Hagyjon engem békén a civilizációval. Egyetlen igaz barátom, Cioran megmondta, hogy a kultúra csak tűzijáték a semmi háttere előtt.
– És akkor mi lesz ön szerint?
– Amit Cioran mondott.
– Mit mondott Cioran?
– Aki még soha nem látott hajnali ötkor bordélyt, az elképzelni sem tudja, miféle unalom felé halad bolygónk. Egyébként ez a román semmirekellő volt az egyetlen, aki korrektül viselkedett velem. Ez a kis Emil már a járókában sem ígérte, hogy jó lesz. A resinári pópa tündéri porontya egérfogót tett a csizmájába, hogy mikor beleteszem a csokoládét, a kezemre csattanjon… Mókás kis ördög volt a maga módján, jól kijött a krampuszokkal.
– Már csak egyetlen kérdés. Egy utolsó. Kérem, Mikulás bácsi, tegye le az üveget. Ne rúgjon be addig, míg erre nem válaszol.
– Késő. Már tajgarészeg vagyok.
– Mit üzen a halál torkából a magyar gyerekeknek?
– Azt, amit a többi gyereknek is.
– Mit üzen a többi gyereknek?
– Amit az összes felnőttnek is.
– Szóval mit üzen?
– Van egy régi finn mondás: „Nőjön kantele a szívetek helyén, és a dögvész pengesse a húrokat!”
– Nem értem. Elmondaná egyszerűbben?
– Szarjatok sünt!
