Mindenki azt gondol, amit akar
Berlinben egész évben őrület volt: 100 éve alakult a Bauhaus, 250 éve született Alexander Humboldt, Goethe idén lett volna 270, és 30 éve omlott le a fal! Engem mégis a Gurlitt-hagyatékból összeállított tárlat és az Emil Nolde-kiállítás nyűgözött le leginkább. Nem annyira művészeti, mint kultúrtörténeti szempontból voltak fontosak. Szembenézés dolgában senki nem olyan gyakorlott és elszánt, mint a németek: a történelmi felelősség zászlaja alatt akkurátusan költik a milliókat, hogy méltón kezeljék felmenőik pusztítását. Az avantgárd műkedvelőből és múzeumigazgatóból Hitler kedvenc gyűjtőjévé avanzsált Hildebrand Gurlitt örökségének felderítésének története elgondolkodtató. Néhány éve majd megbolondultak az izgalomtól, amikor a müncheni remete, Cornelius Gurlitt lakásán megtalált a hatóság egy csomó eltűntnek hitt műtárgyat. Izzott a sajtó: elrabolt zsidó-kincseket rejtegetett a náci műkereskedő fia, írták. Kicsavarták az aggastyán kezéből az apja örökségét, jól megtaposták, úgy, hogy végül elvitte a szíve, mire kiderült, hogy bár az alkotások igazságtalanul kerültek az apjához, a több száz darabból legfeljebb hat volt „rabolt”. Szerencsétlen történet, feloldozás nélkül. A berlini Nolde-kiállítás azért szólt akkorát, mert sokan nem tudták, hogy az elfajzott festő értetlen és meg nem értett náci volt. Felszabadító és kényelmetlen, amikor egy tárlat nem akarja megválaszolni azt az ezernyi erkölcsi kérdést, amiket feltesz: nem köpdös, nem magyaráz bizonyítványt, hanem megengedi, hogy mindenki azt gondoljon, amit akar.
Hogy mi hiányzott? Még néhány szék a vonósok mellől Fischer Iván Mittendrin (Közepette) koncert-sorozatáról. A legtöbb érzelem? Az új Almodóváron sírtam néhányszor, de ez sokat nem jelent: évek óta minden filmen folynak a könnyeim. Sírtam akkor is, amikor Bob Dylan a Like A Rolling Stone-t énekelte áprilisban (pontosan 2050-edjére), fontos volt hallanom. És roppantul fel is dobott, ahogyan az előttem ülők szemrehányóan nézegettek hátrafelé, mert nem értették, miért visong úgy az a harmincas csitri. Aztán az első refrénnél ők is felismerték a számot.
Az év másik derítő felfedezése: mindegy, milyen súlyos előítéleteket táplálsz a Walt Disney-rajzfilmek élő-szereplős feldolgozásaival szemben: ha egy félosztálynyi fejkendős gimnazista lány őrjöng és táncol mögötted a moziban az Aladdinon, mindent mindenkinek megbocsátasz.
Ongjerth Hanna (Berlin)
Sztárkiállítások és magyar álújságírók
A Fesztiválzenekart Budapesten is lehet hallgatni, Schiff András zongoraművészt azonban nem, ő évek óta nem lépi át az országhatárt. Így aztán nagy az izgalom, amikor együtt lépnek fel Bécsben. A magyar Schiff-rajongók tömegesen megragadják a lehetőséget, hogy Ausztriában élőben hallgathassák a „Sirt“, Fischer Iván vezénylete mellett. Így volt ez november végén is, amikor a Beethoven és Dvorak műveket élvező közönség tele volt hazánk fiaival és lányaival. A megszokhatatlanul szokásos kirobbanó sikert kulturális utazási irodák azzal fejelték meg, hogy az igénylőknek megszervezték, a Kunsthistorisches Museumban látható Caravaggio-Bernini kiállítást is megnézhessék. A XVI.–XVII. század festője és szobrásza, s a korai római barokk további alkotóinak e művei először láthatók így együtt. Csodálatos fiatal fiú- és férfialakok, Caravaggiónál felfedezhető, különleges fényábrázolással elért háromdimenziós arcok lepik meg a látogatókat. Akik örömét azonban nem csupán a tömeg mérsékli, de az is, hogy a névadó festőnek csak kevés alkotása látható.
2019 januárjára átcsúszott a két sztárkiállítás, Pieter Bruegel művei a Kunsthistorisches Museumban és Claude Monet alkotásai az Albertinában. Különösen az Albertina kiállítása volt az óriási érdeklődés miatt (is) rendkívüli, a bemutató utolsó napjaiban a képtárhoz felvezető hosszú lépcsőn át a térig álltak sorba az emberek. Utólag kiderült, a kultúrára szomjazók között rengeteg volt a magyar, többségük ingyenes belépést biztosító – igazi vagy igazított – újságíró-igazolvánnyal felszerelve. Ezután határoztak úgy a bécsi hatóságok, hogy az igazolvány önmagában többé nem elég, előzetes kérvényt is be kell nyújtani a hitelességének igazolására.
November végén kapott az év legjobb rendezéséért Nestroy-díjat Mundruczó Kornél, aki Molnár Ferenc Liliomját vitte színre a salzburgi ünnepi játékokon. A frenetikus díszlettel megrendezett produkció a hamburgi Thalia Színházzal közösen készült, a német színpadra szeptemberben került. A hintáslegényért a szüntelen testi fenyítés ellenére rajongó Julika édes figurája mellett Liliom alakja komorabb a szokásosnál. Ő a #metoo korszak nőkínzó macsója, aki a „nem tudom másképp“ fordulattal menti fel magát erőszakossága alól.
Megrendítő ereje volt a bécsi ünnepi hetek nyitó produkciójának, Tarr Béla, világhírű magyar rendező hajléktalanokról készített – szerinte sem nem színház, sem nem film – alkotásának, amelyről a Népszava olvasói magától a művésztől olvashattak.
Földvári Zsuzsa (Bécs)
Nem félünk a farkastól cotswoldsi változatban
Bámulatos időzítéssel a brit belpolitikai válság csúcspontján mutatta be a londoni National Theatre Simon Woods első, politikai töltetű darabját. Késő ősszel a magára valamit is adó londoni külföldi tudósító nehezen tudott elválni tévékészülékétől és számítógépétől, hiszen a Brexit-megállapodás naponta hozott új fordulatokat. Így igazi jótéteménynek bizonyult, hogy november 7-én az NT Live kezdeményezés jóvoltából a mozikban is bemutatták a National Theatre-ben óriási kasszasikernek bizonyult Hansard című színdarabot. A cím a parlamenti ügymenetet hivatalosan dokumentáló kiadványra utal. A New York-i Metropolitan Operaház közvetítéseiből kinőtt „szegény ember színháza” a legnagyszerűbb, legdemokratikusabb kezdeményezések egyike Londonban (is), ahol a legizgalmasabb, vagy a legnagyobb sztárokat felvonultató előadásokra már azelőtt elkelnek a csillagászati árú jegyek, hogy a kritikák orientálnának. A kamaradarab Hansard esetében meghatározta az élményt, hogy a helyi Odeon mozi karosszékeiből a két szereplő minden arc- és testmozdulata követhető volt és minden szót meg lehetett érteni.
A Jane Austen Büszkeség és végítélet című regényének 2005-ös filmfeldolgozásában Charles Bingleyt alakító színész, Simon Woods első darabja nem a Brexittel foglalkozik, de nem kevésbé aktuális. 1988-ban, Margaret Thatcher miniszterelnöksége idején játszódik egy idilli házban a nyugat-angliai Cotswoldsban. A konzervatív parlamenti képviselő, Robin Hesketh és szélsőségesen balos felesége Diana a Nem félünk a farkastól stílusában marják egymást. A fő vitatéma az akkortájt aktuális politikai gócpont, az önkormányzati törvény 28. záradékának elfogadása, amely megtiltotta a helyi hatóságoknak a homoszexualitás propagálását. A frusztráltságát alkohollal enyhítő Diana felháborítónak tartja, hogy férje támogatja Thatcher törvényjavaslatát, Robin viszont büszke, amiért a kormányfő megdicsérte nyilvános kiállását a kérdésben.
A darab sikere Alex Jennings és Lindsay Duncan fergeteges alakításán múlik. Két zseniális színészről, akiknek nevéhez öt Olivier-díj és egy Tony-díj fűződik. A házaspár kínzóan kerülgeti fiúgyermekük témáját, és egyre inkább közeledik az igazság pillanata. A darab utolsó negyedében eltűnik a sárdobálás és helyére megindító fejezet kerül két gyászoló emberről, akiknek életét megbénította gyermekük elvesztése, de az elmúlt évek alatt képtelenek voltak megbeszélni a fiú nemi irányultságának felfedezésétől, ennek szülői kezelésétől az öngyilkos tengerbe fulladásig vezető konfliktust. A mély érzelmekbe torkolló fináléból kiderül, mennyire félreismerték egymást a szülők. Egy kis őszinteséggel sok fájdalmat megtakaríthattak volna maguknak!
R. Hahn Veronika (London)
