A Vértanúk tere azon kevés földrajzi pont közé tartozik Pest belvárosában, amelyet az utóbbi száz évben nyugodtan hívhattak volna mindvégig ugyanúgy. Hiszen milyen találó ez a név: nincs kor, amelynek ne volnának vértanúi, így nagyon helyesen jár el az összes városatya, aki minden jelző nélkül, drámai tömörséggel így keresztel el egy teret.
Más kérdés, hogy a harmincas években konkrétan a kommün áldozataira gondoltak, amikor nevet adtak a Szabadság tér és a Kossuth tér közötti kis teresedésnek. 1945 után viszont igazán érthették volna e név alatt az egykor itt állt Újépületben kivégzett Batthyány miniszterelnököt, vagy a fasizmus és a világháború áldozatait. De sajnos akkor még mindenki emlékezett rá, hogy miféle emlékmű állt egy évtizeden át ezen a helyen, így gyorsan átkeresztelték Ságvári nevére.
A Nemzeti Vértanúk emlékműve nemcsak nehezen született meg, hanem viszonylag hosszú huzavona után tűnt is el a városnak erről a pontjáról. 1929 és 1934 között a kirendelt szoborbizottság háromszor dolgoztatta át az ősmagyar motívumokkal ékes, robusztus oszlopon álló alakokat, mert Hungáriát nem találta elég fenségesnek, a „destrukció hidrájával” küzdő férfiból pedig hiányolta a duzzadó erőt. Nem utolsó sorban a szobor sikerületlensége okozta tehát, hogy Európában még nem is ért véget a háború, amikor 1945. április 16-án úgy döntött a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, hogy a megrongálódott Tisza-emlékművel együtt ezt is eltávolítja a Parlament környezetéből. De csaknem fél év telt el aztán intézkedés nélkül, míg végül szeptemberben a szobordöntő portyákra induló ifjú kommunisták vették át a kezdeményezést.
A vértanú emlék helyén a szocializmus évtizedeiben kis park volt, mint látható, szökőkúttal. A tér a rendszerváltás után kapta vissza a nevét, s addigra olyannyira feledésbe merült Hungária és a hüllővel kínlódó vitéz, hogy hónapokig azon röhögött mindenki: a Ságvári téri központi házasságkötő terembe igyekvőkre vonatkozik az elnevezés. Amely aztán akkor nyert valódi értelmet, amikor 1996-ban itt állították fel a mártír miniszterelnök, Nagy Imre hidas szobrát.
Ki gondolta volna akkor, hogy a Tanácsköztársaság századik évfordulóján újabb szobordöntésnek leszünk tanúi, és ezen a tanulságos sorsú téren a Horthy-korszak újrafaragott totemoszlopát kell majd bámulnunk?
