Meglehetősen borúlátó Európa nemzetközi szerepét illetően a tekintélyes lengyel elemző, Slawomir Sierakowski. A varsói Haladó Tanulmányok Intézetének igazgatója a Project Syndicate-ben úgy véli, hogy a földrész az egyik megaláztatást szenvedi el a másik után, és ha nem tud túllépni a stagnáláson, akkor csak az a kérdés, hogy az USA vagy Kína vazallusa lesz-e. Mégpedig úgy, hogy nem ő dönti el. Sokan bíztak az „Egység a sokszínűségben”-jelszó sikerében, ám annak igencsak sokat ártott a Brexit, a görög és a katalán válság, valamint a liberális demokrácia összeomlása a kontinens középső és keleti részén. A menekültek ellenséges fogadtatása pedig azt mutatta meg, hogy a részvét alulmaradt az anyagiassággal szemben.
Ily módon Európa láthatólag tanácstalan és lemondó a nagy feladatok ügyében. Pedig be kellene fejezni a gazdasági és politikai integráció folyamatát, közös biztonságpolitikát kellene kialakítani, miközben fenn kell tartani a jogállami normákat. És akkor ott van globális játékosként Kína, amely háttérbe szorítja az öreg földrészt. Amerika vezető pozíciói még nincsenek veszélyben, de az EU alighanem megnézheti magát. A kínaiak sorra vásárolják fel a legjobb gyárakat, cégeket, kikötőket vesznek. Egyenlőtlen szerződéseket kényszerítenek rá a partnereket, a térfoglalást a leggyengébb láncszemnél, Magyarországnál, Görögországnál és Portugáliánál kezdik.
Még ennél is rosszabb, hogy Brüsszel nem tesz semmit ellene, beleértve a Huawei 5G-s technológiáját. Azon kívül az unió fülsiketítően hallgat a kínai jogsértések ügyében. Közben eltűnőben van a transz-atlanti egység. De lassanként összeomlik a titkosszolgálatok együttműködése is. Kína felemelkedése láttán az európai passzivitás nem jelent kisebb gondot, mint Trump kiszámíthatatlansága.
