Salman Rushdie úgy emlékszik arra a napra, mintha tegnap történt volna. Londoni lakásában megcsörrent a telefon. A BBC riportere hívta. Azt kérdezte, milyen érzés, hogy Khomeini ajatollah halálra ítélte. Így tudta meg a hírt a Sátáni versek című regény akkor 42 esztendős írója. „Nem nagyon jó”, felelte angolosan. Letette a kagylót, aztán bezárta az ajtót, elhúzta a függönyöket. „Halott ember vagyok”, gondolta magában 1989. február 14-én.
A szivárvány fölött
„Megszülettél, és a britek egyből odébbálltak”, ismételgette tréfásan az édesapja. Rushdie Bombay városában jött a világra 1947 nyarán, közvetlenül azelőtt, hogy a gyarmatosítók kivonulásával India elnyerte függetlenségét. Szülei világi muszlimok, a vallás nem volt központi kérdés náluk. A szomszédok, barátok, a kisfiú játszópajtásai között akadtak hinduk, keresztények, szikhek is. „Nagyon boldog gyerekkorom volt”, emlékezik a dokumentumfilmben, amelyet az Arte kulturális tévécsatorna forgatott életéről.
A kisfiút elbűvölték a mesék. Kedvence az Ezeregyéjszaka, az apa gyakran olvasott fel belőle – diszkréten átugorva az erotikus részleteket. Ha megkérdezték tőle, mi lesz, ha nagy lesz, már tízévesen rávágta: író. Nem volt B terve. Látta a moziban az Óz, a csodák csodáját, utána nyomban megírta első saját történetét. Egy hozzá hasonló fiúról szólt, akivel csodás dolgok esnek meg egy Bombayhez hasonló nagyvárosban. Azt a címet adta neki: Over the Rainbow. Édesapja le is gépelte, de a szöveg elkallódott.
Rövidesen Angliába küldték tanulni. Vonzották a távoli szigetországról olvasott kalandos történetek. Ám a valóság más volt, mint ahogyan a gyerekkönyvek alapján képzelte. A trópusi fiút két addig ismeretlen jelenség dermesztette meg a téli Londonban: a hideg és a rasszizmus. Az utóbbi meghatározó élménynek bizonyult a tinédzser Rushdie életében még úgy is, hogy angolul anyanyelvi szinten beszélő, világos bőrű diákként neki kevesebbet kell elszenvednie belőle, mint más bevándorlóknak.
Az éjfél gyermeke
Mégis úgy döntött, Angliában marad, ott valósítja meg gyerekkori álmát, miután 1968-ban elvégezte az egyetemet. Ám a vágyott irodalmi pályafutás nehezen indult. Reklámszövegek, pr-anyagok fogalmazásával kereste a kenyerét. Közben nagy rakás kézirata gyűlt össze, ami sohasem jelent meg. „Ma már nagyon hálás vagyok érte, hogy nem adták ki, mert tényleg nem voltak valami jók”, meséli szárnypróbálgatásairól. Első kinyomtatott műve, a Grímusz (1975) „senkinek sem tetszett”.
Csalódottságában fél évre hazalátogatott. Indiában érlelődött meg az ötlet, hogy megírja nemzedéke regényét, a szabadságba születettekét. Utolsó esélyt adott magának: ha megint kudarcot vall, nem erőlteti tovább, más hivatást keres. Mesébe illő fordulat következett: Az éjfél gyermekei (1981) váratlan és elsöprő sikert hozott. Rövidesen vagy ötven nyelvre fordították le, sok millió példányban adták el világszerte, rangos irodalmi díjakkal tüntették ki. Rushdie 34 évesen hivatásos íróvá vált, és tüstént dolgozni kezdett következő regényén.
Öt éven át írta a később elhíresült Sátáni verseket, amely utóbb megváltoztatta az életét. Akkor, a nyolcvanas évek derekán kevesen gondolták, hogy az iszlám fundamentalizmus az ezredforduló egyik meghatározó, globális jelensége lesz. Kiadója úgy emlékszik, miután a szerző részleteket olvasott fel a kéziratból, nevetve tette hozzá, hogy ez a szöveg „föl fog bosszantani néhány muszlimot”. Arra a hisztérikus gyűlöletre, amit a könyv megjelenése (1988) elszabadított, egyikük sem volt felkészülve.
Hitchcock és Khomeini
A mesés elemekkel átszőtt történet metsző iróniával ábrázolja a mohamedán világ visszásságait, az intoleranciát, az erőszakot, a nők elnyomását. Az író nem a jövőbe látott, hanem a jelenre figyelt: az iszlám durva radikalizálódására. Miért éppen ő? Hitchcocki példát említ. Madarak gyülekeznek az iskola előtti játszótéren a filmklasszikus egyik jelenetében. Először egyetlen madár ül a mászókán, de az a kép még nem félelmetes, csak utólag nyer értelmet. Azután éneklő gyerekeket látunk az tanteremben, majd megint a játszóteret, és akkor már horrorisztikus látvány a gyülekező madársereg. Rushdie szerint az ő esete volt „az első fekete madár”.
Nem mintha a dühödt tömeg, amely hamarosan európai városok utcáin égette a Sátáni versek példányait, olvasta volna a regényt. Talán le is csengett volna a felháborodás, ha nem lép színre Khomeini ajatollah. Irán vallási vezetője a Próféta és a Korán gyalázására hivatkozva felszólította a világ muzulmánjait, hogy öljék meg a szerzőt, jutalmul 25 ezer dolláros vérdíjat tűzött ki. A fanatikus főpap alighanem magára ismert a száműzött igehirdető fiktív alakjában, sérelme személyes lehetett.
Még ekkor sem esett le mindenkinek, hogy a fatva (vallásjogi döntés) halálosan komoly. Sokan bizonygatták, nem kell komolyan venni egy őrült teheráni aggastyán fenyegetőzéseit. Margaret Thatcher kormánya 24 órás késéssel kapott észbe, és folyamatos személyi védelmet ajánlott fel az írónak – egy brit állampolgárnak, aki életveszélybe került brit földön, holott nem követett el törvénybe ütközőt. A következő években húsz alkalommal kíséreltek meg merényletet Rushdie ellen, 56-szor kellett lakhelyet változtatnia.
Joseph Anton őrangyalai
Bujkálás közben a nevét sem használhatta. Két kedvelt írójától kölcsönzött álnevet: Joseph Conrad a titkosügynökök, Anton Csehov pedig a magány, az elszigeteltség kiváló ábrázolója volt. Őket választotta őrangyalnak Rushdie, alias „Joseph Anton”, miközben a magából kivetkőzött tömeg a halálát követelte, felakasztott bábujával randalírozott. Egy újságíró, miközben krimibe illő körülmények között, bekötött szemmel vittek interjút készíteni az író aktuális rejtekhelyére, rádöbbent: ennek az embernek így kell leélnie hátralévő életét.
A kilencvenes évek elején a helyzet elfajult. A Sátáni versek több műfordítójára támadtak rá, Törökországban gyújtogattak, Brüsszelben agyonlőttek egy mérsékelt imámot, aki helytelenítette a gyűlölethadjáratot. Neves írók és művészek vállaltak szolidaritást az üldözöttel. Harold Pinter a nyaralóját ajánlotta fel menedékül. Stephen King közölte az egyik könyváruházlánccal, ha leszedik a polcokról a Sátáni verseket, akkor az ő műveit sem árulhatják többé. Graham Greene a felvilágosodás nagy alakjaként méltatta írótársát: „Egy napon a muszlim világ majd hódolattal gondol huszadik század végi, angol-indiai Voltaire-jére.”
Idővel Irán rendezni akarta kapcsolatait a Nyugattal, ezért hivatalosan visszavonta a fatvát (1998), de a gyűlölet szellemét nem egyszerű visszaparancsolni a palackba. Rushdie ekkortájt költözött az Egyesült Államokba. New Yorkban élte át a szeptember 11-i terrortámadásokat (2001), onnan küldte együttérző üzenetét Párizsba, a Charlie Hebdo szatirikus hetilap karikaturistáinak lemészárlásakor (2015). Tanulságképpen arról beszél, hiba van a nyugati szemléletben: nem helyes az iszlám vallás bírálatát tabusítani, inkább a kisebbségek érdemelnének védelmet az előítéletek ellen.
Joker a Fehér Házban
Felvette az amerikai állampolgárságot, de új hazáját növekvő aggodalommal figyeli. „Borzalmas, ami ebben az országban történik.” Úgy látja, a rasszizmus az eredendő ok: a szélsőjobboldal nem bírja megemészteni, hogy nyolc éven át fekete elnök lakott a Fehér Házban. Ezért igyekszik Donald Trump eltörölni Obama nyomát. Rushdie The Golden ház című regényének (2017) főgonosza a Batman-történetekből ismert Joker, akiben persze nem nehéz felismerni a jelenlegi elnököt. Újabb kíméletlen, szatirikus fricska a gyűlölet főpapjainak, akik ezúttal nem az iszlám fundamentalizmus képében tobzódnak.
A harminc éve rejtőzködő Salman Rushdie-tól újra és újra megkérdezik, megbánta-e a Sátáni verseket. A dokumentumfilmben így felel: „Sajnálom, ami ennek következtében történt velem; bárcsak ne történt volna. De ami magát a könyvet illeti, egyre büszkébb vagyok rá.” A 72 éves író abban bízik, hogy híres művét az utókor nem a botrány miatt olvassa majd. A szöveg idővel megszabadul a hozzátapadt előítéletektől, és az lesz az olvasók szemében, aminek a szerző szánta: regény.
