Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológus, az MTA TTK Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet tudományos főmunkatársa szerint, mint ahogy az a fontos kérdéseknél lenni szokott, ez esetben sem ilyen egyszerűen eldönthető a válasz. „A 21. században a gyerekek érzik, látják, hogy nekik gombokat kell nyomogatni, használni kell a gépeket, »szóba kell állniuk velük«. Valójában semmi mást nem csinálnak, mint a gyerekek bármelyik korban a történelem során: a rendelkezésre álló eszközöket sok gyakorlással, próbálkozással tanulják meg használni. A kütyük tényleg fontos szerepet fognak játszani az életükben, ezek egy új kultúra eszközei, és a gyerekek teljes természetességgel veszik birtokukba őket” – mondja Gyarmathy Éva, aki szerint nincs értelme annak a kérdésnek, hogy szeretjük vagy nem szeretjük ezeket az eszközöket. Már itt vannak, és ki kell találni, hogy mit kezdünk velük.
Az öröm a kulcs
A szakpszichológus szerint valóban létezik egyfajta hiány, amit a kütyük látszólag betöltenek, ez a hiány pedig a természetes tanulás elvesztésével jelent meg. Az okoseszközök megadják a gyerekeknek a tanulás örömét, amit az emberiség fokozatosan elvett tőlük, amikor a tanulást beszorította az iskola falai közé. „Az iskolában pont azok a dolgok hiányoznak a tanuláshoz, amelyek megerősítenek és örömet jelentenek. A dopamin nevű hormont arra találta ki a természet, hogy a túlélésünket segítse – rávegyen minket az evésre, ivásra, és a fizikai szükségletek mellett a szellemi oldalon is segíti a fennmaradásunkat. Hatalmas biztonságot ad az élőlények számára, ha megismerik a környezetüket, ez pedig például a játékon keresztül történik. Ilyenkor az ember tét nélkül próbálkozik, gyakorol, ezért a játék tulajdonképpen a tanulás legmagasabb formája. Az agy ezt a tevékenységet jutalmazza, és dopamint termel. Csakúgy, mint akkor, amikor valami aktív, érdekes tevékenységet végzünk, sikert érünk el. Játék, aktivitás, újdonság, érdekesség, siker, társas megerősítés – mindezt megadják a kütyük is” – magyarázza a szakértő, aki ezzel az „örömhormonnal” magyarázza, hogy előbb-utóbb mindenki rákattan, még a felnőttek is.
Az igazi az lenne, ha legalább egy darabig, kütyü nélkül lehetne megadni a gyerekeknek mindezt, vagyis a természetes tanulás élményét. Gyarmathy Éva hangsúlyozza: nem ezek az eszközök vették el a gyerekektől a lehetőséget, hogy a sárban dagonyázzanak, fára másszanak, rohangáljanak és így tanuljanak, hanem maga az oktatás. Már az óvodában papírt, ceruzát adnak a gyerekek kezébe, már ekkor elkezdődik az eltávolításuk a természetes tanulástól.
„Nyolcéves korig kialakulnak azok a részképességek – az észlelés, a mozgás és ezek összerendezése –, amelyek szükségesek az információk feldolgozásához. Nagyjából eddig rettentő fontos lenne, hogy a gyerek aktív tevékenység során ismerje meg a világot. Innentől egyre inkább alkalmas lesz az agy arra, hogy a konkrétumtól elvonatkoztatva legyen képes megtanulni valamit anélkül, hogy a kezébe fogná vagy személyesen megtapasztalná. Ettől ez még nem jó fajtája a tanulásnak. Nyolcéves korig viszont sem az iskolában, sem a kütyükön keresztül nem lenne szabad inaktívvá tenni a gyereket, mindent kipróbálva, játszva, tevékenykedve kellene tanulni” – mondja a szakpszichológus. Szerinte ez a kor azért is vízválasztó, mert ekkorra kialakulnak a gyerekek érdeklődési körei, és megtudják, hogy mi szerez számukra örömöt. És kulcskérdés lenne, hogy ne csak az okoseszközök jelentsenek örömforrást, ne csak ezek használatához kötődjön a dopamintermelés. Ez az a kor, ami előtt jó lenne távol tartani a gyerekeket az okoseszközöktől. Nem totális tiltásról volna szó, inkább az önálló használat, amit el kellene kerülni. Nagyobb gyerek esetében tiltani biztosan nem érdemes, mert meg fogja találni a módját, hogy akár titokban visszaszerezze és újra használja. A szakpszichológus úgy gondolja, a kütyük használatát csak akkor lehet hatékonyan korlátozni, ha cserébe más, hasonló mértékű örömszerző tevékenységeket tudunk ajánlani. Ez pedig csak a játék, a szabad felfedezés, újdonság, kockázat, siker, jutalom érzései lehetnek.
Sok, de felületes
Ma már egyre több kutatási adat van arról, hogy vajon hogyan alakul azoknak a gyerekeknek a gondolkodása, akik már viszonylag kis koruktól kütyühasználók. „Ezek nagy része azt mutatja, hogy a rengeteg információ, amivel rövid időn belül találkoznak ezeken az eszközökön, rövid távú, felületes információfeldolgozást eredményez. A hosszú távú, elmélyült, a memóriát mélyebben elérő feldolgozás csak kevés inger esetén lehetséges. A problémákat az okozza, ha nem alakul ki az agynak az a képessége, ami a fókuszált, elmélyült tanuláshoz kell. Márpedig erre még akkor is szükség van, ha manapság nagyon könnyű bármilyen információt megszerezni” – mondja a szakpszichológus, és hozzáteszi: a fiatalok maguk is megélik azt a frusztrációt, hogy nem tudnak figyelni, legalábbis csak arra az információra tudnak koncentrálni, amit a kütyütől kapnak. Ennek következtében a figyelemzavar ma már a gyerekek nagyjából 50 százalékát érinti.
Tudjuk, mit kellene csinálni
Ahhoz, hogy a helyzet változzon, vagyis ne csak az okoseszközökhöz kötődjön a gyerekek dopamintermelése, az oktatási és a családi környezeten is változtatni kell Gyarmathy Éva szerint. „A tragikus az, hogy pontosan tudjuk, mit kellene csinálni, és mégsem csináljuk. Nem arról van szó, hogy ne lenne ismert a megoldás, igenis vannak jó példák. Ilyen például a tevékenységben, mozgásban tanulás, a projektalapú oktatás, a drámapedagógia, a csoportmunka. Ezeket sok országban sikerrel alkalmazzák” – mondja a szakpszichológus, aki hatalmas lehetőséget lát például a 3D nyomtatásban, ami tulajdonképpen „visszaadta a harmadik dimenziót”, újra kézzel foghatóvá teszi a világot az iskolások számára. Hiszen a gyerekek ennek segítségével újra fizikailag is megtapasztalhatják, megfoghatják azokat a dolgokat, amiket a kütyük segítségével virtuálisan alkottak. Nem véletlen, hogy a fejlettebb oktatási rendszerű iskolákban, például Kínában már szinte minden tanteremben vannak ilyen nyomtatók, a diákok akár a függvényeket is kinyomtathatják. Magyarországon egyelőre ettől nagyon messze vagyunk.
