Megölöm azt a kurvát, ordítja Vera magában.
Hangosan nem mondja ki (az anyja sosem engedte, hogy ilyet mondjon egy másik nőre), de belül ezt üvölti.
A konyhába rohan, kirántja a fiókot, egy dugóhúzó akad a kezébe, levágja a földre, tovább kutat. Azt a kést keresi. Amit együtt vettek Velencében, azt mondták rá, svéd acél. A nagykés kell neki. Hogy megölje azt a nőt. Hogy átszúrja a szívét.
Hogy tehette ezt vele? Hogy tehette ezt a gyerekkel, ezzel, akik tudatlanul a játékban elmerülve vonatozik a nagyszőnyegen?
Igen, meg kell halnia.
Hogy a szíve ne doboghasson tovább, hogy ne lüktessen benne a vér, hogy álljon meg a lélegzet, hogy jöjjön a halál.
A hirtelen mozdulattól valamelyik penge felsérti a kezét, egy pillanat alatt véres lesz minden. Fájdalmat nem érez, csak valami tompa zsibbadást. Betekeri egy törlőbe, mindjárt eláll.
Pusztítani akar.
Csöndet akar, megsemmisülést, hogy ne kelljen holnap utcára mennie, hogy ne kelljen senkinek felelnie.
A kimondatlanokra sem.
Hogy ne lesse egész nap a Google-t, hogy ne nézze, rákeresnek-e, hogy ki a felesége annak a bizonyos hírességnek, akiről szól ma minden. Hogy ne kelljen soha többé ezt az üres zsibbadást éreznie.
Végre megtalálja azt a kést. Azt, ami méltó rá, hogy öljön vele. Besimul a csontnyél a jéghideg ujjai közé. Lassan húzza elő a fiókból, mint valami kincset.
Megölöm azt a kurvát, ismétli most már hangosan. Nem érdekli a tiltás. Annak nevezi, ami.
A fia felnéz, meg sem lepődik, nyilván azt hiszi, hogy az anyja szerepet próbál.
Vera lecsúszik a konyha rideg kövére, a kés a kezében, a seb már csak alig vérzik.
Két nap múlva karácsony.
Mint akkor, tíz évvel ezelőtt.
Ifjú színészként először játszott a híresség mellett apró szerepet.
Ifjú színészként csodálta a mestert, aki a legnagyobb név a színházban, aki néha játszik hollywoodiban, akinek még a rendező sem mond ellent.
Igen, Vera akarta. Ő írt neki, hogy lenne-e tanácsa, hogy mint mester mit mond az ő játékára, hogy segítene-e neki a figurában, hogy élni akarja, nem játszani, és mit gondol, hogyan tegye?
Az e-mail alján ott állt a névjegye… Kovács Vera. Alatta a címe és a száma. Egy pillanatra megindult a keze, hogy kitörölje.
Aztán nem tette, csak remélte, nem veszi tolakodásnak a mester. Aki a legnagyobb név a színházban.
Aki még aznap felhívta és megköszönte, hogy elküldte a számát, és Vera nem figyelmeztette, hogy az a névjegy minden e-mail alján ott feszít. Nem mondott semmit, csak zavartan köhécselt. Aztán annyit nyögött, hogy két nap múlva karácsony.
A mester, a legnagyobb név a színházban azt mondta, igen, két nap múlva karácsony, de találkozniuk kellene. Még ma. És hogy menjen oda délután, az öltözőben beszélhetnek.
Gyanútlanul lépett be, a mester pedig, aki a legnagyobb név a színházban, azonnal nekiesett. Falhoz tolta, benyúlt a bugyijába, a kezét pedig magától értetődően húzta a saját domborodó nadrágjához.
Ezt akartad, ugye? Ezért írtál nekem?
Gyere. Teperte le a díványra. Ő pedig hagyta. Sőt, tetszett is neki. Hogy ennyire heves a férfi. Hogy csak annyira erőszakos, hogy vonzó legyen.
Másnap is újra megtörtént.
Aztán két nap múlva karácsony jött.
Három nap szünet. Majd újra hívta.
Januárban már együtt laktak.
Két év múlva pedig megszületett Bence.
A mester, a legnagyobb név a színházban nem nyúlt hozzá többé. Azt mondta, nem bír. Hogy Vera most már anya, és ő nem bír szexelni egy nővel, aki szült. Megkap helyette mindent. Medencés budait, évi sok hónap nyaralást, luxusterepjárót, ékszert, havi apanázst.
De ennyi.
Cserébe azt kéri csak, hogy mindenhová együtt menjenek, ők a szentcsalád, a nagyszerű mester, aki a legnagyobb név a színházban, meg a pályáját feladó középszerű színésznő, akit a mester kiemelt.
Vera elfogadta. Kényelmes élet.
A színházba ritkán járt. Gyűlölte az öltözői kanapét, néha azért filmekben statisztált.
De most: két nap múlva karácsony, és az a kezdő kis kurva, az azt nyilatkozza fűnek-fának, hogy őt a mester, a legnagyobb név a színházban az öltözőbe hívta, leteperte, és ami történt, az erőszak! (sic!)
Mekkora ribanc! Hogy hazudik! Örülne inkább, hogy egy ekkora név leereszkedik.
Vera tudta, mire hajt a nő. Az ő helyére. Feleség akar lenni meg anya.
A büdös ribanca! Megölöm, sikít fel újra.
Bence fel sem néz. Most már biztos benne, hogy próbál.
De azért aztán odamegy, átöleli. Szeretlek, mondja. Vera megnyugszik, a laptopjához lép. Felnyitja. Bár már nem vérzik, a törlőt a seben szorosabbra húzza.
Be sem kell írnia a keresőbe, az első, ami felugrik. Breaking news!
Már tizenketten vannak a híres mestert, a színház legnagyobb nevét vádolók. A módszer pedig minden esetben ugyanaz.
Hazudnak. Sziszegi Vera. Mind hazudnak. Megölöm mindet.
Emlékezni kezd. A napra gondol, amikor a kanapén a mester lihegett rajta.
Ő csak számolt közben. Számolta, hogy hány lökés.
Érezte, hogy vérzik, a szeme könnyes volt a fájdalomtól, de nem szólt, nem rúgta le, és nem menekült.
Mert a mester mégiscsak a legnagyobb név.
Lehetetlen lelökni.
Lehetetlen ellenállni.
Még másnap is fájt. Legjobban belül. Hogy nem bírta azt mondani, nem akarom. Amikor utána felhívta, akkor sem jött ki ez a szó a száján. Csak engedelmeskedett, csak újra odament.
Mint valami ócska lámpa, amikor kigyullad, olyan sárgás fénnyel ért el hozzá az igazság.
Erőszakolta őt is.
Mint ahogyan ezt a tizenkettőt.
És ezek a nők nem kurvák!
Megölöm! Kiáltja újra, de már más a célpont. Tudja, hogy a mestert, a legnagyobb nevet kell megölnie. Hogy akkor lesz csend és akkor lesz ő méltó, hogy nő legyen. Ha megteszi mindannyiuk helyett.
Akkor ér haza. A férje, a mester, a legnagyobb név a színházban. Krákogva veszi le a kabátját. Vera feláll az asztaltól, lecsapja a laptop tetejét, a törlőt automatikusan szorosabbra húzza, és újra megfogja a kést.
A férfi szemben áll vele. Csodálkozva nézi bekötött kezét. Aztán a kést.
Bence a vonatot tologatja. Nem néz fel, nem köszön.
A törlő lecsúszik Vera kezéről. A kőre hull.
A férfi lassan kihúzza Vera ujjai közül a kést, és a mosogatóba dobja.
Megnézi a sebet, fejcsóvál, majd annyit mond: nem vészes.
Vera már nem érez. Csak megsebzetten áll.
A fiára gondol, hogy nem ölheti meg az apját, aztán a karácsonyra, ami két nap múlva valami megmagyarázhatatlan rettegéssel jönni fog.
Két nap múlva karácsony – mondja ki végre a mondatot.
Tudom, mondja a férj, és hátát kicsit meggörbíti, talán, hogy megszánja Vera. De ő nem szánja. Ő azt akarja, hogy a férje, a mester, a legnagyobb név a színházban, vegyen egy mély levegőt, mondja azt, hogy az egész egy félreértés, ő sosem volt olyan, mint amilyennek állítják. Hogy ő az élete, hogy imádja őket, hogy ez az egész egy rossz álom, egy másik nemlétező valóság. Hogy ők egy család. Hogy ők jóban-rosszban.
De nem szól, a dolgozóba megy, azt mondja, később beszéljenek, most nem bír.
Megöregedett. Pár nap alatt. Vagy már régebben, csak Vera nem vette észre.
A gyerek odamegy, felveszi a földre hullott törlőt és a pultra teszi. Nem szól egy szót sem. Semmit nem ért. Vagy talán mindent. Hogy az apja egy szörnyeteg. Hogy erőszakolt. Nőket. Sokat. Hogy ez szégyen. Hogy ő nem megy iskolába többet. Hogy elköltöznek. Külföld. Vagy tengerentúl. Hogy akik irigyelték eddig a medencés házat meg a sok-sok nyaralást, a magántanárt, a híres apát, a mindig otthon lévő anyát, a személyzetet, azok most elfordulnak. Összesúgnak. Nevetnek.
Vera a konyhakőre csuklik, nem sír, nem kiált.
Csak ül, aztán kinyújtja kezét, odahívja a fiát.
Így esteledik.
Ők ülnek, szorosan.
Aztán enni ad neki, megnyugtatja, azt mondja, minden rendben, holnapután karácsony, elutaznak, egy hónapig se tévé, se újság…
A fiú elalszik lassan.
Vera már elfáradt, vagy talán bele. De a férjéhez megy a dolgozóba, hogy beszéljenek.
És a férfi végre sír.
Hogy ő nem gondolta, nem akarta, nem tette direkt.
Hogy ostoba volt, hogy kihasználták a nők. Hogy ő azt hitte, így szeretik. És igen, voltak nők, hiszen megmondta, ő nem tud olyannal, aki már szült. Ezért megvetheti, de saját vágyával ő tehetetlen. És ez így működött. Mindig is.
Vera érzi, hogy hamis. Hogy neki innen el kell mennie. Hogy ha nem öli meg, akkor el kell mennie. Hogy nem kell a medencés ház, hogy nem kell a hírnév, a címlap, csak el akar menni innen messzire.
Kéri, hogy adjon pénzt. Azt mondja, ad, persze, bármire és bármennyit. Csak álljon ki mellette. Hogy ne higgyék az emberek, hogy ő rossz. Hogy ő beteg, hogy perverz. Ő nem az. Ő egyszerűen művész.
Ő másképpen működik. Emlékezzen Vera, igenis emlékezzen, hogy miért szeretett bele. Mert kémia volt közöttük. Mert Vera is érezte az elsöprőt. A vágyat. Talán vele is erőszakos volt? Talán szüksége lett volna rá? Hiszen ő akkor is javakorabeli ünnepelt művész volt már, Vera pedig csak egy kezdő senki, egy rajongó kislány. Vagy már olyan régen volt, hogy eszébe sincs? A szenvedély sem? A feladott karrier? Mindezt azért, hogy most háttal legyen? Most, amikor szüksége lenne rá? A higgadt kiállásra, hogy az ő férje biztosan nem. Mert az ő férje nem olyan. Ő nagy művész, de nem olyan.
Vera nevetni kezdett. Aztán sírni. Aztán megint nevetni, és megint sírni.
Reggelre kiadta a nyilatkozatot.
Hogy az ő férje nem olyan. Ő egy nagy művész, a mester, a legnagyobb név a színházban, és igen irigylésre méltó. De NEM OLYAN!!
És holnapra talán már ő is elhiszi.
