Ezerkilencszáznyolcvanhat, Kolozsvár.
Csikorgó télben lefele botorkál
a fűtetlen, a sötét lépcsőházban
hetvennyolc éves nagyanyám.
Tél tél után telt velem hóban-lázban:
ő ezt az elszántságot hagyta rám.
Négy emelet, a nehéz elemlámpa
húzza a karját, „elvették a villanyt”,
de ő felkészült erre is, csak lépked
a jeges utcán, hátra sose pillant,
hótorlaszok közt szólítja parancsa,
amit nem lehet nem hallania.
Ismeri célját: megint hazatart,
nem eshet el, mert védi új bakancsa,
külföldről küldte emigrált fia,
jó vastag bőr és recés gumitalp.
Ez adja vissza méltóságát végre,
a biztos léptek szilaj örömét,
és nem gondol a végső vereségre,
hogy be ne nyelje végleg a sötét,
megy nagymama a nagy nehéz bakancsban,
és nem fog rajta sem félsz, sem idő,
ez segít élni, túlélni, bokáját
ez fogja, ez a tavalyi karácsonyt
idéző, becses, beszerezhetetlen,
okos ajándék: a téli cipő.
A rendszer foglya így jár szabadon,
határok közé beszorított sorsát
így tágítja ki félvárosnyira,
mert tudja, hogy túl a határokon
rá gondol most is, rá vár a fia.
Egy üveg mézet végig így cipelhet,
így vihet át az éhes unokáknak
ünnep előtt a jeges utakon,
így menetel át, háborúk neveltje,
a hallgatásba fulladt városon.
Megy nagymama, átvág a hóesésen,
amíg talál egy kínlódó trolit,
masírozik a katonabakancsban,
mert ki menni tud, az gondoskodik.
Az elsötétült házsorok között
a nagy hidegben végül hazaért,
egy élethossznyi házasság után
rohant férjéhez, mélyen tudta, mért.
Én azóta is ott megyek vele,
a vacsorához leülök velük,
és hallgatom halk, féltő szavait:
sejthette már: ez utolsó telük.
Megy nagymama, a nemsokára özvegy,
megy-megy a hóban és Párizsra gondol,
tél van ott is, de minden csupa fény,
csupa reményből van és izgalomból,
csupa ünnepből egész Európa,
csak ez a kelet sáros és sötét –
és nem jutott el fényes városokba,
szűk térben élte egész életét,
de pár év múlva a halálos ágyán
még mindig három nyelven olvasott,
és most is átnéz álmaimban hozzám,
és mézet hoz, hogy lássa: jól vagyok.
