Az ellenzék jelentős sikert aratott az önkormányzati választáson, ezért sokan elővették a varázsgömböt, és nekiálltak jósolni a 2022-es parlamenti választásra. Ez a divat aztán lecsengett, most már az új önkormányzatok kezdeti nehézségei állnak a médiafigyelem középpontjában.
Az év vége azonban az előretekintés időszaka, ezért mégis jól jön a varázsgömb, de nem azért, hogy felmérjük az ellenzék esélyét a következő választásra, hanem hogy a hozzá vezető folyamatokat áttekintsük. A magyar társadalom politikai tanulási folyamata ugyanis megszakadt 2010-ben, ezért már azt se tudja a széles közvélemény, hogy mi a fontos a politikában, és miből fakad a siker. A politikai kultúra látványos hanyatlása vagy inkább tudatos rongálása ment végbe, a Fidesz török elvbarátaitól eltérően nem „golyóval” öl, hanem politikai karaktergyilkossággal. A politikai siker és a nyílt agresszivitás annyira összekapcsolódott a Fidesz gyakorlatában az elmúlt évtizedben, hogy a demokrácia működésének nagy mechanizmusai jórészt elfelejtődtek, mielőtt még teljesen kialakultak volna. Ezért nem tudjuk még, hogy mit hoz a jövő, hiszen éppen a demokratikus politizálás eszközrendszerének helyreállításából vizsgáznak majd a demokratikus ellenzék pártjai 2022-ben.
A Fidesz tartós zavarának az oka éppen az, hogy ők már el se tudják képzelni: nemcsak a személyi függések bonyolult hálózatával és az erőszakos médiával, hanem demokratikus eszközökkel is lehet politizálni és sikereket elérni. 2019 részben visszahozta a demokratikus politika eszköztárát, mert a többszöri bukás után pótvizsgára utasított ellenzék végül rákényszerült a politikai innovációra, amiből a leglátványosabb sikernek az előválasztás bizonyult.
Az önkormányzati választás nagy főpróbája után az önkormányzatok keserves kezdési időszaka éppen a demokratikus eszközrendszerek „feltalálásának” és bevezetésének a szakasza. A választás utáni „kettős hatalom” már lehetővé teszi, hogy áttekintsük ezt az eszköztárat, és a továbbiakban rajta mérhessük, hogy a demokratikus ellenzék pártjai magasabb osztályba léphetnek-e.
Rövidre fogva, a pártok választási kapacitása négy tényezőből áll: (1) a közbeszéd kultúrája, a politikai beszéd képessége, megszólítani az embereket, (2) a tárgyalási, avagy kompromisszum készség más pártok politikai tájszólásának megértésére, (3) a politikai karrierpályák kialakítása és a személyek kiválasztása, (4) végül a párt és jelöltjei programalkotó politikai „hitelképessége”, szavahihetősége.
A magyar médiában eddig jobbára csak a „hiány” tárult fel, mert az ellenzéki pártok buborékokban éltek, és a választásokon csak a saját politikai tájszólásukat beszélték. Ezért összességében, az érzelmi-indulati beállítottságok és a kölcsönös sérelmek halmozódása következtében, a szövetségkötéshez szükséges kompromisszum készség hiánya jellemezte őket. Az önkormányzati választási kampányban azonban már megkezdődött a közbeszéd/párbeszéd megújítása és a közélet terepének visszahódítása.
Mivel az MSZP és a DK politikusai már jórészt elfelejtettek politikaiul beszélni, ezért jelentett markánsan új színt Dobrev Klára megjelenése, Karácsony Gergely pedig egyenesen mesterkurzust mutatott be a politikai beszédben, s ez lett az ellenzék sikerének egyik oka. Az ellenpróbát az LMP mutatta be annyiban, hogy ők már meg sem tanulták a politikai beszédet, amit az is tanúsít, hogy két volt vezetőjük is csak a pártból kisodródva találta meg önmagát és helyét az ellenzéki politikai életben. A Momentum viszont a későn érkezettek óriási előnyével indult, és ahogy az új generáció stílusában megszólaltak, az lett jelentős mértékben az új közbeszéd mércéje.
A tárgyalás „feltalálásában” hosszú ideig az volt az alapkérdés, hogy ki lesz az elfogadható partner. Az ellenzéki összefogás hosszan küszködött a Jobbik elfogadásával, míg végre az európai értékek alapján létrejött a megállapodás. Az ellenzéki politikusok a választási kampányban egymásnál is vizsgáztak kompromisszum készségből, s ez most az új önkormányzatok nehéz iskolája, mert kibuknak még a gyermekbetegségek, miszerint mi vagyunk „normalitás” mércéje.
A személyek kiválasztásában korábban, a pártok beszűkült világában az elszürkülés és a befelé fordulás, a területvédelem és stabilitásra törekvés volt a fő szabály. A demokratikus politizálás világában viszont a politikai karrier elsősorban a pártok közötti versengéstől, a párbeszéd képességétől függ. Az MSZP és DK politikusai az utóbbi évtizedben jórészt a pozícióőrzésbe merevedtek bele, a népszerűségben pedig visszaestek. Ezért nemcsak a demokratikus közvélemény, hanem a saját táboruk is személyi megújulást vár tőlük, és nem a múlt idejű arcok parádéját. A média óriási szerepe miatt rendkívüli fontosságot nyert a politika személyes dimenziója, vagyis az, hogy ki jeleníti meg a pártot a széles közvélemény előtt, „szép szóval”, okos politikai beszéddel.
Az utóbbi évtizedeket a pártok világában a gazdasági és a politikai érdekek összefonódása jellemezte a kis mutyiktól a nagy bizniszekig, ezért a pártok háztájija lomtalanításra vár. De sok esetben a tisztítótűz sem túlzott kifejezés, mivel a fideszes oligarchák tombolása, a rendszerszintű korrupció kiépülése következtében drasztikusan csökkent az emberek korrupció tűrése. A fideszes korrupció a magyar társadalom rákos betegségévé vált, ezért a demokratikus ellenzéknél is a korrupció lesz az új önkormányzatok tesztje és a majdani választási kampány egyik fő témája. Ez csak akkor lehet sikeres, ha kialakul és evidenssé válik az erős kontraszt a Fidesz korrupt világával, és az ellenzék nem lesz sebezhető – „a köztársaságiak nem lopnak” népi mondássá válik –, mert náluk az önkormányzatokban nemcsak a nagyobb dealerek, hanem még a kis mutyizók világa is feltárul és kitisztul.
Végül, ne kerülgessük, az emberek többsége számára a politika és a pártok a negatív tartományba csúsztak át, valósággal obszcén kifejezésnek számítanak. Ehhez kár lenne a történelmi hagyományokat felhánytorgatni, mert ez a helyzet jórészt már a rendszerváltás három évtizedének a terméke, főleg az utóbbi évtizedben a Fidesz által államilag levezényelt szabadrablásé. Ha az ellenzéki pártoknak, a „köztársaságiaknak” sikerül a politika és a pártok eredendő fogalmához, a köz szolgálatához és a népakarat érvényesítéséhez való visszatérés, akkor ez meghozza a sikert a következő parlamenti választáson is.
Ebben a közvéleménykutatás sokat segít: nemcsak abban, hogy átvilágítja és rangsorolja a pártokat, hanem főleg abban, hogy érzékeltetheti a politika fogalmának megváltozását. Az ellenzéknek ezért kettős feladata van, egyrészt „kitalálni” az egyes pártokat a maguk sajátos profiljával, másrészt egyben „feltalálni” a demokratikus politizálás eszköztárát az ellenzéki együttműködésben. A tesztkérdések már adottak: politikai közbeszéd, kompromisszum készség, politikai tisztesség és kedvelhető pártok – tanuló vezetők, tessék őket kitölteni.
A szerző politológus